2. Törzs: Harasztok (Pteridophyta)



Yüklə 0.79 Mb.
səhifə3/11
tarix21.08.2017
ölçüsü0.79 Mb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11

Család: Nyírfélék (Betulaceae)
Fák vagy cserjék szórt, egyszerű levelekkel. Hártyás pálháik korán lehullók. Porzós és termős virágaik egyaránt barkákat alkotnak, amelyek sokszor már ősszel kialakulnak, lombfakadás előtt nyílnak és szélmegporzásúak. Leggyakoribb virágképletük: *P2+2 A2+2; *P2+2 G(2). A termés szárnyas makk.

A virágzatok általában dichaziális parciális virágzatokból tevődnek össze, de a kettősbog három virágából redukció miatt csak kettő vagy egy virág fejlődik ki.

A közönséges gyertyán (Carpinus betulus) gyakran szögletes, csavarodó törzsű és ágú, 30 m magasságot elérő fa. Kérge szürke, sima, rhitidomát nem fejleszt. Fája fehér. Levelei 6-8 cm, elliptikusak vagy fordítottan tojásdadok, sűrű erezetükkel (ami párhuzamos másodlagos erezet), és kétszeresen fűrészelt szélükkel tűnnek fel. Kétsorosan állnak. A virágok monoikusak. A hím barkavirágzatok 4-6 cm hosszúak, a nőiek csak 2 cm-esek. A termése makkocska, melyet egyoldali háromosztatú (karéjú), murvalevél eredetű burok fed. A terméságazatok háromkaréjú murvalevelei maradók; a terméselterjesztést szolgálják. Közép-Európai elterjedésű, mezofrekvens faj. Árnyéktűrő, elegyes állományokat képez. Fája igen kemény, kiváló tűzifa.

A keleti gyertyán (C. orientalis) hazánkban, mint ritka, védett reliktum fordul elő. Habitusa emlékeztet az előző fajéra, de csak alacsony fává vagy cserjévé nő. Termésének murvája (buroklevele) tagolatlan, fűrészes szélű. Az Al-Dunánál jelenik meg, Kis-Ázsiában, Perzsiában és a Kaukázusban honos.

A bibircses vagy közönséges nyír (Betula pendula) gyér lombozatú, fehér héjkérgű, idős korában csüngő ágú, viszonylag apró levelű fa. Levelei ékvállúak, kihegyesedő csúcsúak, viaszmirigyektől pontozottak. A Nyugat-Dunántúl mészkerülő erdeiben pionír, fényigényes faj. Feltűnően szép, fehér héjkérge, valamint korai, világoszöld lombja miatt számos kultúrváltozatát használják zöldterületeken.

A közönséges vagy bibircses nyír (Betula pendula syn. B. veruccosa) Eurázsia hidegebb tájainak fája, főleg savanyú talajon él. Fehérszínű héjkérge harántcsíkokban hámlik le. A törzs alsó részén a rhitidómája feketés színű. Idős korában csüngő ágú, viszonylag apró levelű fa. Vékony lehajló ágain viaszmirigyek (verrukák) találhatók, amelyek 2 évig megmaradnak. A levelek 5-7 cm nagyok, háromszög-tojásdadok (rombusz alakúak), ékvállúak, kihegyesedő csúcsúak, viaszmirigyektől pontozottak., fényesek és simák, csupaszok, kétszeresen fűrészes szélűek. A fogak csak a középsíktól felfele alakulnak ki. A virágok egylakiak, barkában állnak. A makkocskák kétszárnyúak. Kemény ipari fa. Drog, levele flavonokat és cseranyagokat tartalmaz, teakeverékekben használják. Kátránya bőrgyógyászati szer, a nyírfavíz, a hajhullást gátolja.

A szőrös vagy molyhos nyír (Betula pubescens) nyírlápok jellemző, felálló ágú, szőrős levelű, sárgásfehér kérgű faja. Ágvégei molyhosak, rajta nincsenek mirigyek. Tőzeglápokban elterjedt a törpe nyír (Betula humilis), mely alacsony arktikus cserje. A Keleti Kárpátokban jégkorszaki maradvány, védett faj. A nyírfajok gyökere - a bükkhöz, a tölgyhöz és sok más fafajhoz hasonlóan - több gombafajjal (pl. Leccinum spp., Lactarius spp. és Amanita muscaria) képez ektomikorrhizát.

A közönséges mogyoró (Corylus avellana) nagy termetű cserjefa széles, visszás tojásdad, kétsoros állású, levelekkel. A levél 6-12 cm hosszú, a csúcsán kihegyezett, széle kétszeresen fűrészes, a levélnyél szőrös és mirigyes. Porzós barkái már ősszel kialakulnak, kora tavaszi virágzásukkor pedig megnyúlnak. Termős barkái, magányosan vagy kis csoportokban, kevés részvirágzatból állnak. A virágokból kinyúlnak a bibék. A növény makktermését a kupacslevelek félig fedik, ezek sallangosak. A makk termésfala kemény, a bele ehető. Európai faj, Dél és Kelet-Európában, dombvidékeken és az erők szélen fordul elő. Levele drog.

A csöves mogyoró (C. maxima) az előzőhöz hasonló megjelenésű díszcserje. A Balkánon és Kis-Ázsiában fordul elő. Termését hosszan takarják a kupacslevelek. Ehető, nálunk kertekbe ültetik. Gyakori a vörös levelű kultúrváltozata. A török mogyoró (C. colurna) újabban terjedő, terebélyes repedezett kérgű, kúpos koronájú, melegkedvelő fa. Terméskelyhei kemények, rojtos cafrangosak. Szép kúpalakú termete miatt, kerti dísznek ültetik. Hazája a Balkán, Elő- és Közép- Ázsia.

Az enyves éger (Alnus glutinosa) folyópartok, hegyi patakok legfeljebb 30 m magasságot elérő kísérőfaja. Levelei 4-5 cm nagyok, fordított tojásdadok, kicsípett csúcsúak, válluk hirtelen nyélbekeskenyedő, széle szabálytalanul karéjos, egyenlőtlenül fűrészes, fiatalon ragadósak. A levél alsó harmadában ép. A levélfonák érzugaiban vöröses szőrpamatok találhatók. Barkái igen korán, sokszor már februárban nyílnak, a termősek később elfásodnak. Makkjai szárnyas szegélyűek. Eurázsiai faj. Nálunk a folyók és patakok alsó folyásánál fordul elő. Fája a vízzel szemben ellenálló (a velencei építkezéseknél égerfa cölöpöket használtak).

A hamvas éger (Alnus incana) magas hegységek patakjait kísérő, az előzőhöz hasonló megjelenésű faj. Hajtásai azonban szürkén molyhosak, fiatalon nem enyvesek. Levelei hegyes csúcsúak, szélén kétszeresen fűrészes, fonákjukon szürkék, a puha szőröktől molyhosak. A hegyvidéki patakok felső folyásánál az uralkodó, de a síkvidéki erdőkbe is leszáll.

Az éger fajok szimbiózisban élnek az Actinomyces alni gyökérlakó N-megkötő sugárbaktériummal, amely a gyökereken diónyi dudort idéz elő – így az égerfa talajjavító növény.

A havasi éger (Alnus viridis) kerekded, rendszerint kopasz levelű cserje, mely az alhavasi vidékeken (átlag 1000-1700 m-en) tömegesen nő, és a törpefenyőt helyettesíti. A Keleti Kárpátokban és az Alpokban gyakori. Az égerféléknél a drog a levél, kéreg és a rügy.

Család: Diófélék (Juglandaceae)
A diófélék családjába 7 génusz és 58 boreális fajt sorolnak. Ide tartozik az eredetileg a Balkáni-félsziget ligeterdeiben és Dél-Erdélyben honos, sokfele ültetett diófa. A virágok egylakiak. Porzós barkáik nagyok, virágzáskor lelógók. Nővirágaik magányosak, vagy kisebb csoportokban fejlődnek. Alsó állású magház egyrekeszű, alapi ortotrop magkezdeménnyel. A lepel hozzánő a magházhoz. A termés csonthéjas diótermés, amelynek az exokárpium bőrnemű, a mezokárpium húsos, az endokárpium fás. A mag két nagy sziklevéllel rendelkezik, ezek tápanyagokban (olajban) gazdagok, bőrszövetük vékony. Virágképletük: *P3-5 A3-40 és *P4 G(2).

A pompás vagy közönséges dió (Juglans regia) nagy termetű, terebélyes koronájú, 30 m magasságig növekedő fa. Héjkérge galamb- vagy sötétszürke, parája hosszan berepedezett. Az egyéves hajtások jól fejlettek, barnás-zöldek. Levelei nagyok, páratlanul szárnyaltak (5-9 levélke). A csúcsi levélke nagyobb, az oldalsók rövid nyelűek, 6-12 cm hosszúak, hosszúkás-oválisak, kissé aszimmetrikus vállúak, épszélűek, az érzugban szőrösek, szétdörzsölve erős aromás illatúak. A porzós virágok tömött lehajló barkában, a termős virágok kettesével, ötösével fejecskében állnak. A termése az ovális vagy gömbölyű csonthéjas dió. Magja jóízű, a fája is értékes. Magja nagy sziklevelekből és viszonylag kis embrióból áll. Olajtartalma 50-70 %, de fehérjékben és vitaminokban is gazdag. Levele és húsos termésfala gyógyászati alapanyagként is jelentős. A levelek és a zöld termésburok még tartalmaznak cseranyagot, vöröses-sárga színű juglon nevű (kinon csoport) festékanyagot, mely az oxidáció során megfeketedik, a bútoriparban pácolásra, gyapjú és hajfestékként használják. Nagyüzemi termesztése fagyérzékenysége miatt visszaszorulóban van. Nemes fajtáinak oltása csak az utóbbi időben vált általánossá. Mély rétegű, üde talajt kíván. Erős fagyoktól mentes helyeken fejlődik különösen szép fává. Könnyen elvadul. elvadulva is gyakran fellelhető.

A fekete dió (Juglans nigra) fontos ipari fa. Koronája szabályosabb, sudár termetű. Erdeinkben, parkjainkban ültetik. Észak-amerikai eredetű. Levelük összetett, levélkéik keskenyebbek, lándzsásak, kihegyezettek, széleik szabálytalanul fűrészesek. A termés endokárpiuma nehezen törhető fel, erősen illatos. A hikori dió (Carya alba) Észak-Ameikai faj, fája értékes, parkfának ültetik. Ritkábban ültetett parkfa a kaukázusi szárnyasdió (Pterocarya fraxinifolia).

17. Csalánvirágúak (Urticales)

A rend jellemzője, hogy hiányoznak a porzós barkákat és a nővirágokat borító képződmények, a tengely vagy levéleredetű kupacsok. A többnyire felsőállású termő legtöbbször két termőlevélből áll, melyek nem rekeszesek. A termő rendesen csak egy magkezdeményt tartalmaz, amelyből makk vagy csonthéjas termés fejlődik. A rendben fákat és lágyszárú növényeket is találunk. Szél és rovarmegporzásúak. Jelentős a kovasav, és a kálciumoxalát széleskörű előfordulása, melyek rendszertani értékű kristályalakzatok vagy cisztolitok formájában jelennek meg.
Család: Szilfélék (Ulmaceae)
Fák és cserjék. Fölfelé növő hajtásaik szórt oldalágain a levelek kétsorosan (distichonokban) állnak, épek, válluk rendszerint aszimmetrikus, szélük fűrészes. A levelek fonákján a másodlagos erek is kiemelkednek, a levél széle felé dichotomikusan elágaznak. Virágaik egy- vagy kétivarúak, egynemű (leples) virágtakaróval, kora tavasszal nyílnak bogernyőben állnak vagy magányosak. A porzó ugyanannyi, vagy kétszerese a lepelnek. Virágképletük: *P4-7 vagy (4-7) A 4-7 G (2). Kora tavasszal, még lombfakadás előtt virágzik, a termésszárnyak asszimilálnak. A termés lependék, kaszat, makkocska vagy csonthéjas. Kb. 120, részben trópusi fák.

A mezei szil (Ulmus minor syn. U. campestris, U. carpinifolia) nagy termetű fa. A mező és dombvidék fája, folyókat kísérő keményfa-ligeterdők jellemző faja. A héjkérge hosszan és mélyen barázdált. Levelei aszimmetrikusak, elliptikusak, vagy vissza-tojásdadok, kihegyezettek, fűrészes szélűek. Az érzugokban szőrpamatok találhatók, a másodlagos erek mentén pedig vörös színű mirigyszőrök. Lombfakadás előtt csomókban hozza kétivarú virágait, melyek bogernyőben állnak. A szárnyas lependék termésnek csúcsa kicsípett, a mag a termés felső felén (excentrikusan) helyezkedik el. Hazája Eurázsia, Japán, Észak-Afrika. Értékes ipari fa, jó szerszámfa. Újabban a Ceratocystis ulmi nevű, szilfavészt okozó tömlősgomba pusztítja.

A hegyi szil (U. scabra syn. U. montana) magas termetű fa, vastag, szőrös hajtásokkal. A levelek gyakran karéjosak (háromkaréjúak), kétszeresen fogas szélűek, kihegyezett csúcsúak, 12-18 levélpárral, az érzugokban szőrpamatok vannak. A lependék ovális vagy kerek, a mag centrális helyzetű, nem éri el a bögre alakú kicsípést. Bükkösök elegyfája. A vénic szil (U. laevis) ártéri ligeterdők terebélyes, magas fája. Termése hosszú kocsányú, pillás szélű.

Ebbe a rokonsági körbe tartoznak a zöldterületeinken újabban sorfaként is gyakran ültetett ostorfák (Celtis spp.) is (a C. austrialis. termése barnáspiros és a C. occidentalis –Amerikai eredetű, termése fekete). A fák héjkérge jellegzetesen lécesen ráncolt. A levelek aszimmetrikusak, három főérrel. A levélhónalji, hosszú kocsányon lelógó, csonthájas termései gömbösek, epikarpiumjuk (piros vagy fekete) pergamenszerű. A nyugati ostorfa (C. occidentalis) a Bánátban spontánul is előfordul, városi utcáink sorfája. csonthéjas termései gömbösek.


Család: Eperfafélék (Moraceae)
Fásszárú (néha lágyszárú) növények, pálhás egyszerű levelekkel. A fajok nagy része trópusi. Tejedényeik vannak. Virágaik egyivarúak, jelentéktelen, leples virágtakaróval (sepaloid perigóniummal) Virágképletük: *P2+2A2+2 és *P2+2G(2). A porzók a lepellevelekkel szemben állnak. Jellemző, nemzetségenként eltérő, rendszerint elhúsosodó tengelyű pleiocháziumot alkotnak. A perigónium ránő a magházra, és húsos szövetté válik, magába zárva a makkocskákat (aszmagot). Az összes virágok lepellevelei egymással is összenőnek és az epertermést (soros-t) eredményezik. Így makkterméseik áltermések formájában terméságazatokat hoznak létre. A család 52 génusz és 1400 fajt tartalmaz, de az országban csak 5 génuszba sorolható fákat termesztenek.

A fehér eperfa (Morus alba) széles, ritkább koronájú fa, hazánkban utak mentén, kertekbe gyakran ültetik. Délkelet-ázsiai származású, Kínából származik. A selyemhernyó táplálására a XVIII. századtól általánosan telepítették; kultúrái újabban visszaszorultak. A 6-18 cm levelei széles tojásdadok, szabálytalanul karéjosak, hegyes csúcsúak, szabálytalanul fűrészes szélűek, hirtelen nyélbekeskenyedők vagy enyhén szívesek. A levél színe fényes és csupasz. Virágzatai apró barkák. A termős virágokból kialakuló makkterméseket elhúsosodó leplek veszik körül. Az egész virágzatból keletkezik az eper-terméságazat. A fehér vagy ibolyaszínű, magas cukortartalmú gyümölcs régen kedvelt csemege volt. Jó szerszám és bútorfát ad.

A jóval ritkább fekete eperfa (M. nigra). Koronája sűrűbb, levelei mélyen szíves vállúak, karéjosodók, színük a serteszőrök miatt, érdes tapintásúak. Savanykás ízű epergyümölcse azonos felépítésű az előző fajéval. Lombja szőrzete miatt nem alkalmas a selyemhernyók táplálására. Az eperfák levelei cseranygokat tartalmaznak, enyhe cukorbaj kezelésére használható, jó teakeverékek alkotója.

A füge (Ficus) nemzetség fajai nagyrészt trópusiak vagy szubtrópusiak, nagy levelűek. Kehelyszerűvé váló virágzati tengelyük belső felületén ülnek a virágok. Az édes vagy közönséges fügefa (Ficus carica) a Mediterráneum elterjedt, fontos gyümölcsfája. Lombhullató. Levelei nagyok, tenyeresen tagoltak. Védett, meleg területeken ültetik és rendszerint cserjévé fejlődik (pl. Szeged környéke vagy a Balaton-felvidéken). Eredeti termőhelyén 10-12 m magas fává nő. Serleg alakú virágzatában a hímivarú virágok a nyílás körül, a nőivarúak lejjebb helyezkednek el. Teljesen erre a virágzatra specializálódott darazsak porozzák meg. A folyamat a megporzás egyik legkülönösebb esete. Az újabb fajták már megtermékenyítés nélkül hoznak termést. Évente háromszor virágzik; virágzásával egyidejűleg rajzanak a megtermékenyítő darazsak is. A második virágzásból származik a kereskedelmi füge, amely végleges zamatát aszalás és fermentálás révén nyeri el. A Ficus nemzetség számos faja (Ficus elastica, F. lyrata, F. benjamina, stb.) hazánkban dísznövény.

Ültetett dísz- és sorfa a narancseperfa (Maclura pomifera). Kétlaki. Tövises ágai miatt sövénynek is telepítik. Nagy, gömbölyű, feltűnő terméságazatai vannak. A trópusokon mindenütt termesztik a kenyérfát (Artocarpus altilis). Nagy keményítőtartalmú terméságazata 15-20 kg tömeget is elérhet. Főzve, magjait pedig pörkölve fogyasztják.
Család: Kenderfélék (Cannabinaceae)
Az északi mérsékelt öv lágyszárú fajai tenyeresen tagolt vagy összetett levelekkel. Tejnedvet nem tartalmaznak. A virágok egyivarúak, kétlakiak. Jelentéktelen virágtakarójuk forrt (5 összenőtt lepellevél), virágai barka vagy tobozszerű virágzatot alkotnak, szélbeporzásúak. Virágképletük: *P(5) A5 és *P(5) G(2).

A vetési kender (Cannabis sativa) egyéves, kétlaki, jellegzetes illatú, régóta termesztett kultúrnövény. Közép-Ázsiából származik. A mérsékelten meleg égöv rostnövénye. Tenyeresen összetett levelei 2-4 m magasra is megnövő szárának alsó részén keresztben átellenesek, felső részén pedig spirálisan állnak. A női példányok fejlettebbek, mint a hím példányok (50 cm-rel nagyobbak és hosszabb életűek). A levelek hosszúnyelűek 3-7 ujjas szeletekkel, a szeletek lándzsásak, széleik fűrészesek. Az egész növényt mirigyszőrök borítják. A termős kender durvább szárú és elágazóbb, mint a porzós (vagy "virágos"). Ez utóbbi a virágpor kiszórása után elpusztul. Virágzata bogernyős fürt, a nőieké pedig a murvalevelek hónaljában, csomókban állnak. Termése makkocska (melyen a murvák visszamaradnak), 30-35 % olajtartalommal. Gyors növekedésű, kiváló gyomelnyomó képességű kultúrnövény. A kétlakiság következtében a különböző ivarú egyedek eltérő időben érik el a technikai érettséget. Ezért régebben először a porzós kendert gyűjtötték be és csak a termésérés után a termőset.

Az ázsiai kender ország keleti és déli részén vadon él. Rostjáért az egész világon termesztik. A terméséből előállított olaj, étolajnak számít. Jó gyomirtó.

Rostja a leghosszabbak közé tartozik, de durva. Így elsősorban durva vásznak és zsinegek, kötelek készítésére alkalmas. A rostokat a fatesttől áztatással választják el. A víz alá helyezett kenderkévékben a pektin bakteriális enzimek hatására elbomlik és a későbbi feldolgozáskor a rostok a szár egyéb szöveteitől könnyen elválnak. Újabban egylaki, és így egyidőben feldolgozásra kerülő fajtákat is termesztenek. Jó minőségű, mély rétegű talajon termeszthető a legeredményesebben. Ezért a falvak "kenderföldje" általában a határ legjobb talaja.

A Cannabis sativa subsp. spontanea a hazánkban gyakran előforduló vadkender.

Az indiai vagy hasiskendert (C. indica) gyantás narkotikus anyagot, a hasist tartalmazza. Narkotikumáért termesztik. A termős példányok virágzatában kiválasztott gyanta a hasis, vagy marihuána alapanyaga. Sztupefiáns szer, hallucinációkat okozó, ártalmas kábítószer (bódulatot idéz elő), csökkenti az intellektuális funkciókat. Az alapfaj ás a változat között nincs alaktani, csak biokémiai különbség van!

A felfutó vagy közönséges komló (Humulus lupulus) évelő, kétlaki, lágy- és csavarodó szárú növény. Szára kétágú, horgas szőrökkel kapaszkodik. A felső levelek épek, fűrészesek, az alsók ujjasan tagoltak, a szeletek fűrészes szélűek, a fogak csúcsán szálka található. A virágok dioikusak. A kettősbogas fürtöket képező nővirágait nagy murvalevelek fedik (amelyek hónaljában egyesével vagy kettesével állnak), aminek következtében nővirágzatának tobozszerű megjelenése van. Hímvirágai ugyancsak kettősbogas fürtökben fejlődnek. A virágtakaró csökevényes. A periantium és a murvalevelek sűrűn mirigyszőrösek. Az érett toboz 2-5 cm nagyságú. Nitrofrekvens, mediterrán eredetű, ligeterdei növény. Gyakran elvadul. Folyók mentén fordul elő. Vadon termő formái a var. lupulus, termesztett fajtái pedig a var. europaeus alakkörbe tartoznak. A nőivarú példányokat a termesztésben magas támrendszerre futtatják fel. A komló lupulon- és humulontartalma a sör fontos fűszere és tartósítója, mindemellett gyógyszeripari alapanyag, értékes szedatív hatású. Hazai termesztését a XI. század óta helységnevek is bizonyítják.
Család: Csalánfélék (Urticaceae)
E család 45 génusz kb. 650 faját tömöríti. Többnyire lágyszárú egy éves vagy évelő növények, a trópusokon gyakran fásszárúak. Hazánkban lágyszárúak, tejnedv nélküliek, tagolatlan levelűek. A szár felemelkedő, keresztmetszetben négyoldalú. Az egész növény felszínén csalánszőrök lehetnek. Egyivarú virágaik kunkoros kettősbogokat alkotnak. Apró, zöld leplű virágtakarójuk van. A növények egy- vagy kétlakiak. Virágképletük: *P2+2 A2+2 és *P2+2 G(2). Termésük makk vagy csonthéjas.

A nagy csalán (Urtica dioica) vízparti ligetekben, erdei vágásokban és gyomtársulásokban is megtalálható növény. Nitrofrekvens, rizómás, évelő, földbeli vagy föld fölötti tarackkal szaporodó növény. Egész teste csalán- és serteszőrökkel gazdagon fedett. A szár 20-150 cm hosszú, négyoldalú, benne fejlett háncsrostok alakulnak ki. A levél átellenes állású, 7-14 cm, szíves tojásdad, a csúcsán kihegyezett, a széle fűrészes, a csúcsi tag nagyobb a többinél. A levelek pálhásak. Kétlaki növény. A virágok hónalji lecsüngő laza bugavirágzatban (álfüzérbe) szerveződnek. A virágtakaró zöld. Mindkét típusú (♀ és ♂) virág, lepel virágtakaróval rendelkezik (2+2), a porzók száma 4, a termő egylevelű. Termése, felsőállású magházból kifejlődőt makkocska. Drog, levele sok klorofilt, cserzőanyagot, különböző savakat, sókat és vitaminokat (A, B12 C, K, U), glukokinint és biogén-aminokat tartalmaz. A gyökérben szterolok, kumarinok vannak. Vizelethajtó, gyulladáscsökkentő, enyhén véralvadás csökkentő hatású. Rostsejtjei kb. 3 cm hosszúak, az ellenálló rostanyagot kötelek, zsákok készítésére használják.

Hasonlóan csalánszőrös az egyéves, egylaki kis csalán (Urtica urens) is. Kistermetű, 10-15 cm magas, szára 4 élű, levelei 1-5 cm nagyok, tojásdadok vagy elliptikusak, fűrészesek, az összes fogak egyformák. Kerítések, falak mellett az egész világon előfordul, Dél-Amerikából hiányzik.

A trópusok és a szubtrópusok elterjedt rostnövénye a hócsalán vagy rami (Boehmeria nivea). Rizómás, 2 m magasra növő szárát 2-4-szer lehet évente vágni. Rostkinyerése bonyolult folyamat. Rostja erős fonalat és kiváló minőségű vásznat ad.


Rózsaalkatúak (Rosidae)
A Rosidae alosztályban másodlagos sokporzójúság (secunder polyandria) úgy alakul ki, hogy a porzók centripetális kettőződéssel megsokszorozódnak. Ennek következtében erre az alosztályra a kehely alakúan kimélyült, korong alakban vagy tányérszerűen kiszélesedett vacok és az ezzel kapcsolatos diszkuszképződés (diszkusznak a virágtengelyen fejlődő korong, gyűrű, tányér vagy tölcsér alakú képződményt nevezzük) jellemző. Gyakori továbbá a centrális-anguláris placentáció, a porzókör redukciója (két porzókör megmaradásakor diplosztemonia, egy porzókör megmaradásakor pedig haplostemonia kialakulása), a magkezdemények számának erőteljes csökkenése, valamint az összetett levelek széleskörű elterjedése. Gyakran fordul elő diplosztemonia, a sziromlevelek pedig legtöbbször szabadok (Dialypetalae). Azokban a csoportokban is, amelyekben a sziromlevelek összenőnek, a két porzókör legalább a felépítés alapján felismerhető marad (Sympetalae Pentacyclicae). Egyes rendekben, nagy mennyiségben fordulnak elő poliacetilén és iridoid vegyületek.

Varjúhájfélék (Crassulaceae)
Lágyszárú növények vagy félcserjék. Leveleik húsosak, pálha nélküliek. Virágaik bogas virágzatokban állók, általában öttagúak, de lehetnek négy- vagy ötnél többtagúak. A termőtáj főleg szabadon álló termőlevelekkel (apokarpikus felsőállású termő), a termés tüsző vagy makk. Virágfelépítésük – K5 C5 A5 vagy sokszorosa, G2-5. Sejtjeikben sok a vizet megkötő nyálka. Szöveteik duzzadtak, a növények külső megjelenése húsos, pozsgás (szukkulens). Sziklákon és félsivatagokban élnek

A borsos varjúháj (Sedum acre) dúsan elágazó szárú, évelő félcserje. Nálunk honos. Sűrű, összefüggő állományt képez. Levelei húsosak, tojásdadok, színükön laposak. A vízszintesen kúszó szár nem vastagabb a leveles szárnál. A virág öttagú. A sziromlevelek sárgák. A tüszőtermések csillag alakúan szétállók. Az egész növény, csípős, borsos ízű. Megtalálható sziklagyepekben, köves helyeken, legelőkön, művelt száraz termőhelyek mindenféle talaján. Szántókon az öregedő pillangósokban szaporodik el, és néha olyan tömeges, hogy kipusztítja a növényállományt. A hatsoros varjúháj (S. sexangulare) nagyon hasonlít az előbbi fajra, de levelei sűrűbben ülnek, simák, szálas-hengeresek. Ugyanolyan termőhelyeken található, mint a borsos varjúháj. A S. album – fehérvirágú, sziklákon él. A S. hybridum és S. rupestre (sárga virágú), a S. spurum (lila virágú dísznövények).

A kövirózsák (Sempervivum) nemzetségébe tartozó fajok húsos tőlevelei levélrózsát alkotnak Ezen alakul ki a szár, mely termésérés után elpusztul, de a tőlevélrózsa megmarad. A korallvirág (Kalanchoë blossfeldiana) piros virágú üvegházi növényünk. A Bryophyllumfajok húsos levelének szélén néhány milliméteres sarjnövénykék jönnek létre.

Kőtörőfűfélék (Saxifragaceae)
A család kb. 1200 faja jórészt a holarktikus flórabirodalom területén él. Húsos levelű, lágyszárú növények. A viráguk öttagú, aktinomorf, kétivarú, rovar megporzású. A magház felső vagy középső állású. A termőtáj apokarpikus vagy cönokarpikus. Gyakran a kimélyülő vacokkal áltermést alkot. A termés néha tüsző, de rendszerint tok.

A fehér májvirág (Parnassia plaustris) Eurázsia mérsékelt területein, egészen az arktikus régióig megtálalható, hegyvidékeken 2600 m-ig húzódik fel. Lápokban, lápréteken élő, 20-30 cm magas tőleveles faj. Tőlevele szív lakú, hosszú kocsányú, épszélű, erei ívesen hajlottak. A virágos hajtásokon egy nyél nélküli levélke ül. A virág magányos, fehér, a szirom széles tojásdad és az ereken áttetsző. A csésze ár alakú, a porzók száma 5, tövében nektárium van. A termése fogakkal nyíló tok. Árnyas patakpartok mentén kora tavasszal virít az aranyos veselke (Chrysospenium alternifoliumm sin C. splendens)- egy alacsony sárgászöld csészéjű faj, pártája hiányzik. A bogernyőben álló virágok alatt aranysárga murvásodó levelek helyezkednek el. A fehérvirágú fürtös kőtörőfű (Saxifraga paniculata) sziklagyepekben él. Sziklakertekben is ültetik. Kertekben gyakran telepítik a húsos levelű bőrlevelet (Bergenia crassifolia).


1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azkurs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə