2. Törzs: Harasztok (Pteridophyta)



Yüklə 0.79 Mb.
səhifə1/11
tarix21.08.2017
ölçüsü0.79 Mb.
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11


2. Törzs: Harasztok (Pteridophyta)
Az első harasztok a devon korszakban alakultak ki. A szilurban megjelent ősharasztokból (Psilophytopsida) három irányban fejlődött a növényvilág:

- a korpafüvek (Lycopodiopsida),

- a zsurlók (Equisetopsida) és

- a páfrányok (Pteridopsida) irányába.

A harasztok a legfejlettebb virágtalan növények. Valódi szerveik vannak, a szár és a levelek mellett megjelenik a valódi gyökér is. Kifejlett korukban földalatti rhizómával és számtalan járulákos gyökérrel rendelkeznek. Szervezetüket a szövetek változatossága jellemzi. Valódi edénynyalábjaik háncs- és farészből állanak, amelyek a vizet és az asszimilátákat szállítják, ezért még edényes virágtalanoknak (criptogamae vasculares) is nevezik. A víz gyorsabb szállítását az itt először megjelenő tracheida teszi lehetővé (a saspáfrányban már tracheát találunk!). Vízgazdálkodásuk szempontjából már a homoiohidratúrás növények csoportjába tartoznak. Szilárdítószöveteik növelik a hajtás szilárdságát. Egypólusú növények, mivel gyökereik a haraszt csíranövény tengelyének oldalán jelennek meg. A szárazföldi életmódhoz való alkalmazkodást a kutikulával fedett epidermiszük teszi lehetővé.

Három osztályukra a következő spóraalakok jellemzőek:

- a korpafüvek izo- vagy heterospórások,

- a zsurlók ma élő (recens) fajai homoiospórások,

- a páfrányok pedig izo- vagy ritkán heterospórások.

Kétszakaszos egyedfejlődésükben a sporofiton szakasz dominál, amely a növényt képviseli. A sporofita lehet kistermetű, de lehet fatermetű is másodlagos vastagodással. Legnagyobb részük fűnemű, de gyakori a földalatti szár, a rhizóma. Leveleik változatos, spirális vagy örvös állásúak. A spórák a sporangiumban jönnek létre, amelyek a levelek hónaljában vagy a fonákján csoportokat szóruszokat (sorus) alkotnak. Ezek egy védőszövettel, fátyolkával (indumentum) borítottak. Egyeseknél a levél teljes egészében spóratermelésre rendezkezik be (sporophyllum), ilyenkor az asszimilációt más különálló levelek végzik (trophophyllum)

A gametofiton szakaszban csupán, a spóra csírázásával, előtelep (prothallium) keletkezik. Ez néhány centiméter átmérőjű és többnyire rövid (néhány hétig tartó) életű. Alsó oldalán helyezkednek el az archegóniumok és az anteridiumok. Az előbbiek az előtelep hasi részébe rendszerint mélyen besüllyednek.

2. Korpafűfélék (Lycopodiaceae)


A kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) a savanyú talajú erdők és szőrfűgyepek ritka, védett növénye (ábra). Mintegy 250 faja van az egész földön. A trópusiak főleg epifiták. Hazánkban 6 species él a hegyvidéki savanyú talajú fenyőerdőkben:

Huperzia selago – Fenyő (v. részeg) korpafű

Lycopodium annotinum – Laza korpafű

Lycopodium clavatum – Kapcsos korpafű



Lycopodium complanatum – Lapos korpafű

A kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum) lágyszárú évelő örökzöld növény. Rhizómával rendelkezik. Gyökere dichotomikusan elágazó, szára 50-100 cm, kúszó, 5-15 cm hosszú felemelkedő elágazásokkal. A leveles szár csupasz szárrészben folytatódik, és ezeken alakulnak ki a spóratermő füzérek. A spórák 10% zsíros olajat tartalmaznak. Terméke a Lycopodii sporae – világos-sárga sikamlósan mozgó spórapor, melyet az iparban formaöntésre, a gyógyászatban - pirulák konspergálására használják. Kitűnő hintőpor.

A Lycopodii herba alkaloid tartalmoa miatt nagyon mérgező (hatóanyaga clavatin, anotidin, likopodin, klavatoxin), reumatikus betegségek, krónikus alkoholizmus, dohányzáas ellen ajánlják.

3. Zsurlóalakúak (Equisetopsida = Sphenopsida )

Jelenkori és fosszilis növények, száruk monopodialis, leveleik örvösen helyezkednek el, vagy összeforrva gyűrűrt képeznek. Száruk zöld asszimiláló szár. A szár belső szerkezete üreges. A hadrom kevésbé fejlett.

A mai zsurlókhoz nagyon hasonlók voltak a karbon elején megjelenő zsurlófák (Calamitaceae), amelyek 1 m átmérővel és 20-30 m-es magassággal a karbon időszak mocsarainak impozáns fajai lehettek. Képviselői a perm végére pusztultak ki.

Rend: Zsurlók – (Equisetales) e rendbe csak egyelen család tartozik
Család: Zsurlófélék (Equisetaceae)
Fajainak többsége kb. 350 millió évvel ezelőtt, a felsőkarbonban élt. Ma a családot egyetlen nemzetség képviseli 91 fajjal. A nemzetség - Ausztrália és Uj-Zéland kivételével - az egész Földön elterjedt. Lágyszárú, évelő növények. Rendszerint örvösen elágazó száruk csomókra és szárközökre tagolódik. A száron bordák és völgyek alakulnak ki. A levelek redukálódtak, hártyás, pikkelyszerűek, összenőttek és hüvelyszerűen körbeveszik a szárat. A levelek és az oldal tengelyek is örvös állásúak. Itt jelenik meg legelőször a közlapos (monopodiális) elágazás. Epidermiszsejtjeik falai szilícium-dioxidban gazdagok. A sprofillum pajzs alakú, a fonákján 8-10 sporangium alakul ki. A sporofillumok összessége fűzért alkot a szár csúcsán. A spóra ún. elaterával rendelkezik, Ezekből a szalagszerű repítőkészülékű homoiospóráikból hím és női előtelep alakul ki. Archegóniumuk a protalliumba süllyedt, anteridiumuk viszont kiemelkedik. Az országban 9 faja él.

A mezei zsurló (Equisetum arvense L.) kozmopolita elterjedésű, nehezen írtható. Három szártípusa van: földalatti szára a talajban elágazó rhizóma, ezen kora tavasszal sárgás-barna, nem elágazó sporofillum-füzéres (ún. fertilis) hajtásokat alakít ki, amelyek a spórák kiszóródása után elpusztulnak. Később a rhizóma további szakaszán hozza létre zöld színű, meddő (sterilis) hajtásait. Az elágazó levelei és hajtásai örvösen állnak. A levélörvök a csomópontokban felfele irányulnak, és hüvelyt alkotnak. Bőrszövetén kovarögök vannak – tapintása érdes. Belsejében kétsoros szövetközi üregrendszer (vellekuláris és karinális üregek) alakul ki. Ezenkívül a szár középpontján is fejlett schizo-lysogen üreget találunk. Nedves, üde réteken tömeges lehet. Ritkábban üde talajokon szántóföldi gyomként is megjelenik.

A mezei zsurlót vizelethajtó hatása miatt használják, magas hamutartalmú (15-20%, amiből 80% SiO2).

A mocsári zsurló (Equisetum palustre L.) csak zöld színű termőszára van, a sporofillum-füzérei a szár csúcsán jelennek meg. Magassásos és mocsárréteken gyakori növény. Alkaloidot (palusztrint) tartalmaz – nem gyűjthető!

Alaki szempontból a mezei zsurlóhoz áll a legközelebb. Itt a száron 6 -8 mély bazázda fut végig és belsejében központi üreg található, tapintása sima. A hüvely hosszabb mint széles, széle fehér, hártysezrű. A spóratermő füzér tojásdad alakú.

Az erdei zsurló (Equisetum sylvaticum L.) barna, sporofillum-füzéres hajtásai a spórák kiszóródása után megzöldülnek. A szár 15-nél is több bordájú lehet. Az oldalágak lecsüngnek, és ismételten elágaznak. Üde talajú erdőkben, források közelében, vagy lápos, mocsaras helyeken, égerligetekben sokszor tömegesen fordul elő. Zavarásra, szennyezésre érzékeny.

Óriás zsurló (E. telmateia Ehrh. [E. maximum Lam.])nedves helyeken él, termő és meddő szárat fejleszt.

Hosszú zsurló (E. ramosissimum Desf.) – szára elágazó, bokros, homokos helyeken él.

Téli zsurló (E. hiemale) – 1 m magas, elágazó, vizek melett terem.

Iszap zsurló (E. fluviatile var. limosum) – nagyobb 1 m-nél, sárgás színű, bordák nélküli, hosszan csíkozott, fejlett központi üreggel. Csak termő szárat fejleszt. (E. pratense L.) stb.



4.Páfrányalakúak (Polypodiopsida = Filicopsida)
Nagyrészük lágyszárú, csak a tropikus viszonyok között élők, fatermetűek. Kb. 12 000 élő és fosszilis faj tartozik ide. Nálunk lágyszárú, rhizómás növények. Száraz termőhelyeken (pl. sziklákon), vizekben, hűvös éghajlatú területeken és a trópusokon egyaránt megtalálhatók.

Formagazdagságukat jelzi, hogy magasságuk néhány millimétertől (pl. Hymenophyllaceae) mintegy 20 m-ig (pl. Cyathea és Dicksonia spp.) terjed. Ismertek fán lakó (epiphyton) és vízi páfrányok is.

Edénynyalábjaik amfikribrális típusúak, farésze főleg tracheidákból áll; mely lépcsős megvastagodást mutat. Néhány páfrányra (Pteridium és Athyrium spp.) már a trachea jellemző.

Ép vagy többszörösen szárnyalt leveleik a fonáki oldal erőteljesebb növekedése következtében fiatalon pásztorbotszerűen begörbülnek. Spóratermő-füzér nincs. Sporangiumaik a valódi páfrányoknál a levelek fonákján csoportosan, ún. szóruszokban helyezkednek el. Egyes páfrányfajokon (pl. bordapáfrány) a spórákat termelő levelek (sporophyllum) mellett spórátlan levelek (trophophyllum) is előfordulnak. A szóruszokat gyakran egy vékony fátyol (indusium) fedi. A sporangium egyik külső sejtsora az ún. gyűrű (anulus). Ennek szerepe az érett spóráknak a sporangiumból való kijuttatásában van. Az ország területén mintegy 50 sp. él, általában árnyékos nedves termőhelyen.

A sporţkból kifejlődő, néhány centiméter nagyságú, autotróf, szív alakú előtelepet (haploid gametophyton) rizoidák rögzítik az aljzathoz. Rajta alakulnak ki az anteridiumok és az archegóniumok. A spermatozoidok víz segítségével jutnak az archegóniumhoz (a megtermékenyítéshez még víz szükséges). Az embrió, illetve a sporofiton az előtelepen alakul ki. Fejlődésének kezdeti szakaszában az embrió az előtelepből táplálkozik.

Család: Páfrányfélék (Polypodiaceae)
A páfrányok nagytöbbsége tartozik ide. Változatos méretű, formájú, lombhullató és örökzöld levelű fajok csoportja, amelyek kedvelik az állandóan üde termőhelyeket. A levelek a gyöktörzs meghatározott kiemelkedő részén (podium) csoportosan fejlődnek. A fátyolka (indusium) hiányzik. Sporangiumaik nyelesek, kerekek vagy ovális sorusokban állnak, a levélszelet főere mentén fejlődnek (Ujabban 14 családra osztották).

Képviselője a közönséges édesgyökerű-páfrány (Polypodium vulgare). Többféle alapkőzeten élő cirkumpoláris elterjedésű. Nevét a sziklarepedésekben kúszó, horizontális, jellegzetes krumplicukor ízű gyöktörzséről (rhizóma) kapta, mely pikkelyekkel borított. A gyökerei vékonyak és feketék. Levele egyszeresen osztott, csupasz, áttelelő. Árnyas sziklákon, erdőtalajokon elterjedt, évelő kisméretű növény. Gyógyászati felhasználás: májbántalmak esetén, húgyhólyag és vese betegségekben, féregűző.



Rend: Pajzsikák – (Aspidiales)
Család: Fodorkafélék – (Aspleniaceae)

Rövid gyöktörzsű, falakon, sziklás helyeken élő fajok. Rhizómájuk csúcsát széles pikkelylevelek borítják. Sokszor, fényes felületű levelük xeromorf jelleget mutat. Számos fajuk örökzöld. Sorusai hosszúkásak vagy tojásdadok, a levél oldalereinek mentén fejlődnek. A fátyolka hosszúkás zseb alakban takarja a fejlődő sporangiumokat, amelyek sokszor a levélfonák teljes felületén megjelennek. A spórák tarajos felszínűek. Az országban több faja él.

Gímpáfrány (Gímnyelv) – (Asplenium scolopendrium [Phyllitis scolopendrium]) - szurdokvölgyekben, sziklaerdők, párás patakvölgyek árnyékos szikláin élő növény, mely néha kutakban is előfordul. Közepes termetű (10-40 cm), szabálytalan csokrot alkotó, többnyire kitelelő levelei lándzsásak, szíves vállúak, hegyes vagy tompa csúcsúak. A levél széle ép vagy hullámos, nyele a lemeznél rövidebb. A fiatal levelek színe smaragdzöld, a kifejletteké fényes élénkzöld. Spóratartói keskeny sávokban helyezkednek el, keskeny hártyaszerű indusium borítja.

Aranyos fodorka (Asplenium trichomane) – levelei egyszeresen szeldeltek, a szeletek oválisak vagy rombusz alakúak, széleik finoman fogazottak, fűrészeltek.

Kövi fodorka - (Asplenium ruta-muraria) – jelelgzetes sziklahasadák lakó, sokszor tömegesen jelenik meg, pionír faj. Kistermetű (5-10 cm), rhrizómás, évelő.
Család: Pajzsikafélék – (Aspidiaceae)
Kb. 800 faj. Erős, pikkelyes rhizomájú évelők. A levelek 1-3-szorosan szárnyasan osztottak, lombhullatók vagy félig kitelelők, jellegzetes csokorban vagy tölcsérben fejlődnek. A kerek sorusok a levélszeletek középerének két oldalán helyezkednek el. A fátyolka kerekded (Polystichum) vagy vese alakú (Dryopteris).

Az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) nagy termetű haraszt. Rhizómája 25 cm hosszú, görbült, barnás vöröses színű, adventiv gyökerekkel. A levelek a rhizómák csúcsán tölcsér alakban helyezkednek el. Levelei szárnyasak, egyszeresen szeldeltek, az egyes szeletek osztottak, az osztatok fűrészes szélűek, levélnyélen és gerincen (rachis) hártyás (lemezes) pikkelyszőrök borítják. A sorusok vese alakú fátyolkával borítottak, a levél fonákján helyezkednek el, a VII-IX. hónapokban válnak éretté. Üde talajú erdőkben található.

Felicis maris rhizoma hatóanyaga (filicin és aspidinol) állatoknál használatos drog, féregűző hatású.
Család: Hölgypáfrányfélék (Athyriaceae)

A hölgypáfrány (Athyrium filix-femina) üde talajú bükkösökben és gyertyános-tölgyesekben, gyakran források közelében él.


Alosztály: Vízipáfrányok (Salviniidae)
Lágyszárú, heterospórás vízinövények. A mételyfű (Marsilea quadrifolia) 30-50 cm hosszú levélnyelén az összetett levél 4 levélkéje vízszintesen áll. Sekély vizek, tápanyagban gazdag, homokos vagy iszapos aljzatú állóvizek "hínárja". A Tiszántúlon egykor a rizs gyomnövényeként károsított. A rucaöröm (Salvinia natans) két lapos levele a víz felszínén lebeg. Víz alatti levelei gyökérszerűek (rhizophyllum), sallangosak. Elsősorban a tiszántúli tápanyagban gazdag morotvák úszó (emers) hínárja.


5. Magvas növények (Spermatophyta)
Hajtással rendelkeznek. A harasztoktól eltérően embriójuk hajtáspólusával átellenben gyökeret fejlesztenek. A szaporodás szolgálatában a virág áll, ami egy korlátolt növekedésű törpehajtás. A virágleveleik, sporofillumaik korlátozott növekedésű virágokat alkotnak. Makro- vagy megasporongiumukat (nucellus) kettős burok (integumentum) veszi körül. A makrosporangium és a burok együtt alkotja a magkezdeményt. Fejlődés szempontból a magkezdemény nucellusa és embriózsákja a harasztok macrosporangiumával és az integumentumok a sorusok fátyolkájával hasonlíthatók össze. A makrosporangiumban négy makrospóra (= megaspora) keletkezik, amelyek közül csak egy alakul át makroprotalliummá (= megaprothallium). A makroprotallium a makrosporangiumon belül marad. A petesejt mindig a makrosporongiumban termékenyül meg. A mag a magkezdeményből fejlődik ki, ami csak akkor válik le az anyanövényről, ha az embrió kialakulása a zigótából már legalább megkezdődött, és a szilárd burokkal (maghéjjal) körülvett táplálószövet (endospermium) képzése befejeződött.

Kétszakaszos egyedfejlődésük rejtett, a gametofiton szakasz erősen redukált, csak az embriózsákra és a pollenszemcsékre korlátozódik. A növény a sporofita nemzedéknek felel meg. A nyitvatermők (Gymnospermatophyta) magkezdeményei a termőlevélen (macro- vagy megasporophyllum) szabadon vannak, a zárvatermők (Angiospermatophyta) magkezdeményei pedig a termőlevelek által körülzártak.

A növény gyökér, szár, levél és virágból áll. A szár lehet fűnemű, vagy fásszár, ahol a faedényeket tracheidák vagy tracheák képviselik – melyek a szilárdítást is szolgálják.

A mag jelenléte jellemző a csoportra, innen a név Spermatophyta. (Anthophyta – virágos növények, Phanerogamae – nyilvánvaló megtermékenyülés. A Spermatophytakat a termőlevelek fejlettsége és a petesejt kialakulása függvényében két tagozatra osztják.

A) Pinophyta (Gymnospermatopyta) – Nyitvatermők, olyan fás növények, amelyek nem termésbe zárt maggal szaporodnak

B). Magnoliopyta (Angiospermatophyta) – Zárvatermők, termésbe zárt maggal szaporodó növények


6. Nyitvatermők (Gymnospermatophytina)
Virágaik egyivarúak, szélbeporzásúak, a pollenszemcse léghólyagocskákat visel. A gametofiton szakasz még kevésbé redukálódott. A magkezdemények a termőleveleken szabadon vannak, magház még nem alakult ki, így a magok „nyitva teremnek”. Másodlagosan vastagodó fás növények. Szöveti szerkezetükre jellemző a kollaterális nyílt edénynyaláb, a nyalábok körben helyezkednek el. Fatestükben csak tracheidák alakulnak ki (tracheát csak a magasabb fejlettségű Gnetinae osztályban találunk), a háncs csak rostacsövekből és háncsparenchimából áll. Speciális sajátosságuk a nyálka és gyanta jelenléte.

A levél tű, ár vagy pikkely alakú (ritkán lomblevél) fejlett gázcserenyílásokkal. A levelekben is kollaterális nyílt edénynyalábok képződnek szklerenchima kötegekkel.

A termőlevelek hosszú tengelyen helyezkednek el, nagyszámban jönnek létre. A valódi virágtakaró hiányzik. A csíranövény két vagy több sziklevelet visel.

Tobozos nyitvatermők (Coniferophytina) - Fenyők

Örökzöld leveleik tű, pikkely vagy ritkán lemez alakúak. Virágaik mindig egyivarúak, virágtakaró nélküliek; gyakoriak bennük a meddő pikkelylevelek. A porzós virágok rövid nyelű vagy nyeletlen porzólevelei (microsporophyllum) pollenzsákcsoportot zárnak magukba. A pollenzsákokban (microsporangium) redukciós osztódással jönnek létre a két légzsákkal ellátott pollenszemek (microspora). Szélbeporzásúak. Termőleveleiken, amelyek tobozvirágzatot (conus = strobolus) alkotnak, a nyeles vagy ülő magkezdemények szabadon helyezkednek el.

Kollaterális, nyílt edénynyalábjaik kambiuma lehetővé teszi a növények másodlagos vastagodását. A farészben tracheidák, a kísérősejtek nélküli háncsrészben rostacsövek szállítják az anyagokat. Szöveteik között gyakoriak a gyanta- és a nyálkajáratok.

Fejlődésmenetüket egy Pinus faj példáján mutatjuk be. A magkezdeményben redukciós osztódással négy sejt keletkezik, de közülük csak egy (embriózsáksejt = macro- vagy megaspora) marad meg. Ez számtartó osztódással több ezer magot, majd köréjük sejtfalakat alakít ki. Ezek alkotják a nőivarú gametofitont egy tulajdonképpeni előtelep formájában, amelyben több archegónium keletkezik.

A pollenszem magja még a megporzás előtt osztódik, létrehozva a vegetatív és a protalliumsejtet. Ez utóbbi néhány sejtes előtelepet fejleszt, amelyből csak az ún. anteridiális sejt marad meg. A magkezdeményre kerülő pollenszem vegetatív sejtje tömlőt hajt, amelyben az anteridiális sejt osztódik. Az egyik utódsejt elpusztul, a másikból (spermatogén sejt) további osztódással kialakul a két spermasejt. Ezek egyike megtermékenyíti a petesejtet, a másik viszont elpusztul. Az archegóniumokban lévő petesejtek megtermékenyítése után több embrió indul fejlődésnek, de csak egy marad meg. A fejlődő embrió tápanyagraktára a makroprotalliumból származó haploid, ún. elsődleges (primer) magfehérje (endospermium).

A fosszilis és a ma élő nyitvaternőket 8 osztályba soroljuk.

1. Pteridospermae – Magvas páfrányok

2. Cycadopsida –(Cycadinae) – Szágopálmák

3. Bennettitinae (Bennetitopsia) – kihaltak

4. Gnetopsidae Gnetumok – trópusi növények

5. Ginkgopsidae – Ginkgofák

6. Cordiopsida - kihalt



Osztály: Páfrányfenyő-alakúak (Ginkgopsida = Ginkgoatae)
Virágaik murvalevelek hónaljából erednek. A pollenzsák-csoportokat magukba záró nyeles porzólevelek, valamint a nyeles vagy nyeletlen termőlevelek a hosszú virágtengelyek oldalán, illetve csúcsán, lazán rendeződnek el. A meddő viráglevelek hiányoznak.
Alosztály: Páfrányfenyőfélék (Gingkopsida)
Rend: Páfrányfenyők (Ginkgoales)
Család: Páfrányfenyőfélék (Ginkgoaceae)
A páfrányfenyőfélék már a perm időszakban léteztek. Ma már csak egy fajuk él, a kétlaki, lombhullató, elágazó törzsű, dekoratív, 30 m magas, kétlaki ginkófa (Ginkgo biloba). Kínában őshonos. Levelei legyező alakúak, villás erezetűek. A porzós virágot alkotó porzólevelei két pollenzsákot hordanak. Nővirágai hosszú kocsányúak, két magkezdeménnyel. Gametofiton szakaszuk viszonylag soksejtű, a petesejteket spermatozoidok termékenyítik meg (zoidiogamia). A lehullott magkezdeményben a beporzás után néhány hónappal termékenyül meg a petesejt. Az érett magvakon vajsavtól illatozó külső, húsos szarkoteszta (sarcotesta) és belső, elfásodott szkleroteszta (sclerotesta) alkotja a maghéjat. Kínában a magvakat pirítva nyalánkságként fogyasztják. Az embriók két sziklevelűek. Kínában és Japánban a gingófát templomkertekbe ültetik. Európa parkjaiban 1730-tól terjedt el Hollandiából, ahova 1727 és 1737 között került. Európa nagyvárosaiban (pl. Amszterdamban), és Magyarországon is (Szeged) utcai sorfa.

Drog: Gingko bilobae folium. Hatóanyagai: flavonok, ginkgolidok, (diterpének) volatilis anyagok. Gyógyászati felhasználása: készitmények, a periferikus és az agy keringési zavaraiban, főleg érelmeszesedés és érelzáródás esetében.

Japánban és Kinában a hagyományos gyógyászat használja

A növényvilág egyik relikvuma, 250 millió éve él.

7. Tűlevelű-alakúak (Pinopsida = Coniferopsida = Pinatae)
Fenyők vagy toboztermők - a mai nyitvatermők túlnyomó része ide tartozik. Monopodiálisan elágazó fák vagy cserjék, tű vagy pikkelylevelekkel, melyek spirálisan vagy átellenesen állnak. Porzóleveleik virágokat, termőleveleik pedig virágzatokat alkotnak. Hím virágaik és nővirágzataik rövid tengelyűek, amelynek oldalán és csúcsán sűrűn helyezkednek el a porzó, illetve a termőlevelek, valamint a meddő pikkelyek.

Nővirágaik ún. tobozt (tobozvirágzatot) alkotnak, amely redukálódott és egymással termőpikkelyekké összeforrt termőlevelekből, valamint az előbbiekkel többnyire szintén egybeolvadt meddő- vagy fedőpikkelyekből áll. Tehát minden termőpikkely redukált termős virág, amely a meddő fedőpikkely hónaljában fejlődik Petesejtjük pollentömlő segítségével termékenyül meg (syphonogamia). Kettő vagy több sziklevelű magvaikból többnyire fák, ritkábban cserjék nőnek. Testükben gyakoriak a gyantajáratok. A tiszafának nincs termőtoboza. A megtermékenyítés generatív magokkal, ill. spermasejtekkel történik.



Rend: Fenyők (Pinales, Coniferales)

Szűkebb értelemben a fenyők. Dúsan elágazó fák vagy cserjék. Leveleik kicsik örökzöldek, tű- vagy pikkely alakúak, egyszerűek, spirálisan vagy átellenesen állnak. Egy vagy kétlakiak. Nővirágaik mindig termőpikkelyeket alkotnak és a meddőpikkelyekkel általában erősen összeforrtak. Gyantásoknak is nevezik, mert gyantajáratokat tartalmaznak (Taxaceae kivétel). A sziklevelek száma sok (5-8).



Család: Fenyőfélék (Pinaceae, Abiataceae)

A család fajai az északi félteke hűvösebb tájain fordulnak elő. Tűleveleik csomókban (2, 3, 5 vagy soktűs fenyők) vagy két sorba rendezetten ("fésűsen") állnak. Termős tobozaik elfásodók. A hím generatív hajtások barkaszerűek, a termősek tobozt alkotnak. Az érett tobozok általában nem hullanak szét. A porzók két pollenzsákot viselnek, a pollen többnyire 2 légzsákos.

A tűlevelek 5-9 évig maradnak a fán.

Az északi félgömb fenyőövét alkotják, a poláris és havasi fahatárt jelzik

Annak alapján, hogy a tűlevelek a rövid-, illetve a hosszúhajtásokon hogyan oszlanak meg, három alcsaládjukat különböztetjük meg.
Alcsalád: Jegenyefenyőfélék (Abietoideae)
Tűleveleik a hosszúhajtásokon helyezkednek el.

A jegenyefenyő (Abies alba) – Európa legmagasabb termetű (30-50 m) fenyőfái közé tartozik. A Kárpátok előhegyein erdőalkotó faj, Közép-Európa hegységeiben 800 és 1900 m között a bükkel, illetve a luccal elegyedik. Koronája kúpos, idős korban is keskeny marad. Tűlevelei laposak, 1,5-3 cm nagyok, fésűsen állnak. Csúcsuk kicsipett, alapjuk lefut a száron. A levelek fonákján két gyantacsík (viaszsáv) fut végig. Szerkezetükben a paliszád és a szivacsos parenchima elkülönül. (keresztmetszetben kétszeresen domború lencséhez hasonlítanak). A termős tobozok a korona felső részén találhatók, éretten hengeres alakúak (10-20cm) mindig felállóak, éretten széthullanak, a fán csak a tengelye marad.

Hasznosítása: Épületfa, reuma és idegbántalmak esetén nönénykivonatos fürdőknek ajánlják.

Balzsamfenyő (Abies balsamea) - Észak-Amerikai fa (Kanada). Nálunk díszfaként ültetik. A kanadai balzsamot szogáltatja (oleorezin) amit a mikroszkópos technikában használunk.

A lucfenyő (Picea abies syn. Picea excelsa) Európai faj, a Kárpátokban a lucfenyő övet alkotja, természetes állomány a bükkös öv felett helyezkedik el 800-1500 m között. Egyik legnagyobbra (30-50 m) növő fánk. Levelei négyélűek, 1-2,5 cm hosszúak, fésűsen állók. Női viráguk vörös színű, felfele álló, megtermékenyülés után lefele fordul. A tajga alkotója. Hazánkban őshonos.

Fája keresett hangszerfa. Terpént, kátrányt, gyantát szolgáltat, melyet a gyógyászatban is felhasználnak, kérge cseranyagot is tartalmaz. Keresett bútorfa, érzékeny a kénnel való légszennyeződésre


Alcsalád: Erdeifenyőfélék (Pinoideae)
Tűleveleket kizárólag a rövidhajtásaikon találunk. Tobozpikkely a csúcsán kiszélesedik. A törzs, illetve a hosszúhajtások oldalán 1, 2, 3, vagy 5 tű fejlődik.

A közönséges erdeifenyő (Pinus sylvestris). A Föld legnagyobb természetes elterjedésű fenyőfaja. Közép- és Dél-Európában a síkvidéktől a lucfenyő övig található meg, az Elbától az Uralig uralkodik, igénytelen, sziklán, homokon, tőzeglápon egyaránt megél. A var. tutfosa váltoizata alkalmazkodott ez utobbi körülményekhez. Homoktalajokon és dolomit-kopárokon telepítik. P. sylvestris kb. 40 m magas, törzse és idősebb ágai rozsdavörösek. Koronája kezdetben kúpos, majd kiszélesedik. Szabálytalanabb koronájú fa, ritkán felül vöröses színű. Tűlevelei 4-7 cm hosszúak, kihegyezettek, sikdomború km-tűek, kékeszöldek, kettessével állnak egy membránhüvelyben. A levélrügyek oválisak, gyantát nem tartalmaznak.

A virágok egylakiak, a toboz + csüngő, barnásszürke, kicsi és ovális.

A him virágok egy tengelyen helyezkednek el, pikkelyszerúek, porzokkal, a felső felén 2 pollenzsákkal. A nő virágok nagyok, csüngők a termőlevél pikkelyszerű, mely a felső felén 2 anatrop petesejtet hordoz. Megtermékenyítés után, a petesejt maggá alakul. A magvak szárnyasak.

Gyantajárataik közvetlenül az epidermisz alatt alakulnak ki, de a fatestben is jelen vannak. Magyarországon a Nyugat-Dunántúlon és a Bakony északi oldalán őshonos.

Gyantájáért csapolják. Főleg a kéregtest gyantajárataiból nyerik a terpentin-olajat (Oleum terebentinae) és a gyantát (Colophonium). Ágvégeit gyűjtik - Pini silvestri turiones, levelei 200-300 mg% C vitamint tartalmaznak. Hajtásait III-IV-hó.-ban gyűjtik, bronchitis, felhülés és skorbut esetén használják, illatositó és légfrisítő. A Pix liquida – bőrbetegségek és psoriazis kezelésére használják, a száraz disztillálás utján nyert kátrányt tartalmazza.

A feketefenyő v. osztrák fenyő (Pinus nigra syn. P. austriaca) kéttűs. Tűlevelei 8-15 cm hosszúak. Törzse és idős ágai szürkés-feketék. A Mediterrán medencében és a Balkánon fordul elő, észak fele Bécs az utolsó előfordulási helye. Az Alpok mészkőszikláin is előfordul. Értékes terpénolajokat ad, díszfaként is ültetik.

A tengerparti fenyő (Pinus pinaster) a nyugat-mediterrán és a dél-atlanti partok őshonos, kéttűs fenyője. Tűlevelei 10-25 cm, érett tobozai 20-22 cm hosszúak. A tobozok évekig a fán maradnak. Fáját gyantanyerésre használják. A mészkő alapkőzeten erdőalkotó kéttűs aleppói fenyő (Pinus alepensis) világoszöld tűlevelei 6-15 cm hosszúak. A Mediterráneumban elterjedt. Gyantáját Görögországban borok ízesítésére használják. Az európai mandulafenyő (Pinus pinea) a Nyugat-Mediterráneumban honos, jellegzetes, ernyő alakú fenyő. Sötétzöld levelei 10-20 cm hosszúak, kettesével állnak. Tobozai nagyok, 8-14 cm hosszúak. Magvai olajban gazdagok, mandula ízűek, ehetők. A római légionáriusok fejadagjában is szerepeltek. A sima fanyő (Pinus strobulus – levelei lelógók, lágy tapintásúak, észak-amerikai díszfa, nálunk parkokba ültetik.

A törpefenyő (Pinus mugo) alacsony termetű; legfeljebb 3,5 m magas. Szára szabálytalanul kígyózó (kígyó- vagy henyefenyő). Kéttűs. Tűlevelei 3-7 cm hosszúak, a szélükön finoman érdesek, az epidermisz alatt 2-6 gyantajárattal. A virágok egyivarúak, monoikusak, a hím tobozok az ágak végén nőnek, a nőiek kicsik, elfásodtak. Közép-Európai faj, nálunk a Kárpátok és a Balkán magasabb hegyi régióiban, a lucos öv fölött (1800-200 m) alkot összefüggő foltokat, ültetve, mint parkfa 200-300 m is jól megél.

Pini montanae tuiones – tavasszal gyűjtik. Hatóanyagai: illóolaj (túlsúlyban az alfa és -pinen). Bronchitis, reuma kezelésére, illatszeriparban (szappanok illatosításra), és az ércek feldogozásánál

A cirbolyafenyő (Pinus cembra) Közép-Európa magasabb hegyeiben 3000 m-ig felhatoló fa. Tűlevelei ötösével, csomókban állnak. Zöld tobozaiból csak az elrothadásuk után kerülnek ki a magvak. A Kárpátokban védett, erős fáját dísztárgyak készítésére használják, gyantája a borostyán. Magjai ehetők.
Alcsalád: Vörösfenyőfélék (Laricoideae)
Rövid és hosszúhajtásaikon egyaránt vannak tűlevelek.

A vörösfenyő (Larix decidua) – Európai faj, kelet felé rokona a japán vörösfenyő (L. kaempferi) váltja fel. Magas termetű (20-40 m), kúpos, karcsú koronájú, laza ágrendszerű, puha tűjű, lombhullató fa. Tűlevelei a rövid hajtásokon (20-40-esével) csomókban, az ágvégi hosszúhajtásokon spirálisan állnak, ősszel lehullanak. Tobozai 1 év alatt fejlődnek, kicsik, tojásdadok, kárminpirosak, éretten (2-3,5 cm hosszúak) is a fán maradnak, nem esnek szét. A tobozpikkelyek lekerekítettek. Közép-Európában az Alpoktól a Kárpátok nyugati részéig elterjedt. Hazánkban őshonos, védett növény. Díszfának is ültetik.

Az Atlasz cédrus (Cedrus atlantica) szúrós, merev, örökzöld tűlevelei a törpehajtásokon csomókban állnak. Észak-Afrika magas hegységeiben honos. Európában a Földközi-tenger vidékén díszfának ültetik. A libanoni cédrus (Cedrus libani) a Kelet-Mediterráneumban őshonos. Oldalágai vízszintesen állnak. Dél-Európa parkjaiban gyakori díszfa.

8. Tiszafafélék (Taxales)

Tűlevelű, kétlaki, örökzöld fák vagy cserjék. Gyantajáratokat nem tartalmaznak. A virágok kétivarúak, kétlakiak, ritkán egylakiak. A 6 vagy több porzós virágok, vagy magányosak, vagy kis gomolyvirágzatban, a levelek hónaljában állnak. A termős virágok a rövid hajtásokon magányosan állnak, egyetlen magkezdeménnyel rendelkeznek. A magvakat húsos burok, a magköpeny (arillus) veszi körül. A levelek lapos tűlevelek.

A család 15 faja él.



Család: Tiszafafélék (Taxaceae)

A közönséges tiszafa (Taxus baccata) - Eurázsiai fa, értékes fája miatt pusztítják.

Tűlevele 2-3 cm hosszú, lapos, színén fényes, sötétzöld, a fonákján hamvaszöld, rövid, nyélbe keskenyedő, az ágakon fésűsen 2 sorban állnak.

A fatest gyantajáratokat nem tartalmaz. A tracheidákban az udvaros gödörkés vastagodésok mellett a lécesek is megtalálhatók. Fája keskeny évgyűrűivel tömör, a vízben alámerül (gesztje tömött).

A pikkelylevelek tövében elhelyezkedő porzós virágok (gomoly virágzat) 6-8 sugaras elrendeződésű pollenzsákot tartanak. A termős virágok nagyon aprók, magányosak (vagy kis csoportokba tömörülnek). A magkezdeményeket pikkelyszerű fellevelek övezik.

Az érett magot pirosas színű, húsos magköpeny (arillus) burkolja. Ez a növény egyetlen olyan része, amely alkaloidmentes, a többi része toxint tartalmaz, mérgező.

Az Európa bükköseiben és fenyveseiben előforduló faj, Romániában és Magyarországon (pl. a Bükk-hegységben és a Bakonyban) is őshonos. Parkokban gyakran ültetik. Öreg várak környékén is előfordul, mert fája finom asztalosáruk készítésére alkalmas. A középkorban számszeríjat készítettek belőle.

Az országban védett növény.

Erős regeneráló tulajdonságú. Gyűjtése: hajtása nyáron, kérge, fája tavasszal. Hatóanyaga diterpénszármazékok, ciánglikozidok. Készítményei: daganatgátlók, leukémia kezelésére használják.

Rokona az Amerikában honos Taxus brevifolia, amelynek kérge taxánvázas, antileukémiás hatású vegyületeket tartalmaz. A törzs és az ágak kérgéből, 1971-ben egy triterpenoidot (taxol) izoláltak. A hatóanyagot, taxolt (pseudoalkaloida), ma már szintézissel állítják elő. Széleskörű citosztatikum. Gyógyászati felhasználása: mell- és petefészek daganatokban.



Ciprusfélék (Cupressaceae)

Az egész Földön elterjedtek. Tű-, illetve pikkelyleveleik átellenesen vagy hármas örvökben állnak. A ciprus (Cupressus) és a tuja (Thuja) nemzetségekbe tartozó fajok toboza fásodott, a borókáké (Juniperus sp.) elhúsosodott, egy- vagy többmagvú tobozbogyó.

Az európai ciprus (Cupressus sempervirens) Dél-Görögországban és Kréta szigetén őshonos. Ma a Mediterráneum jellegzetes fája. A törzséhez szorosan simuló ágai miatt oszlopos alakú. Levelei pikkelyszerűek, egy milliméter hosszúak, kellemes illatúak. Gömbölyű tobozai lapos pikkelylevelekből állnak.

A közönséges boróka (Juniperus communis), kb. 2 m magas cserje. Az ágak felfele törnek, s a fiatal ágacskák barnák. Hegyes, ár alakú levelei hármas örvökben állnak. Az örvök közötti távolság 3-10 cm. A levelek 10-15 mm hosszúak. A porzós virágok barka-, a termős virágok rügyszerűek. Három termőspikkely csoportosul, megvastagszik, mindegyik 1-1 magkezdeményt visel – összenőve tobozbogyvá fejlődnek. A pollenzsákok (3-6) a porzólevél fonákján ülnek. A tobozbogyó fiatalon még nyított, éretten már zárt. A termés az első évben zöld, éretten kék, majd (a második évben) feketés (sütétibolya) színűvé válik.

Európában a síkságoktól a hegyvidékekig elterjedt. Az országban a meszes és savanyú kémhatású talajokon, valamint a Kárpátokban egykori erdők helyén fordul elő.

A Juniperi fructus - begyűjtés ideje októbertől egész télen.

Hatóanyagai: keserű anyagok, juniperin, illóolaj, cukrok, flavonoidok, pektinek, cseranyagok. Felhasználják a vese- és húgyúti, valamint reumatikus megbetegedések kezelésében, mint antiseptikumot a légzőszervi megbetegedésekben

A közönséges tuja (Thuja occidentalis) Észak-Amerikából származik. Európában parkokba ültetik. A keleti életfa (Biota orientalis) Kelet-Ázsiából származó parkfa.

9. Csikófarkvirágúak (Ephedrales)

Monotipikus rend, egyetlen családban mintegy 40 faj tartozik


Család: Csikófarkfélék (Ephedraceae)

Pikkelyszerű levelű, erősen elágazó, alacsony cserjeszerű (bokor vagy lián) növények, amelyek a Földközi-tenger vidékén, valamint Ázsia és Amerika száraz területein fordulnak elő.

Kicsiny vesszős cserjék, apró, pikkelyszrű átellenes levelekkel. Fájukban megjelennek a tracheák.

Kínában, Ma-huang néven, Kr.e. 5000 évvel gyógynövényként ismerték.

Pollenjük, a Felső-Kréta korszakból ismert.

A törpe csikófark (Ephedra distachya), Dobrudzsa, valamint a Duna-Tisza közi meszes homokpuszták és a dolomit sziklagyepek ritka, védett növénye.

Apróvesszős cserje, villásan elágazó, 1-2 mm vastag ízelt ágakkal, apró pikkelyes hártyás szegélyű levelei keresztben átellenesek. A virágok kétlakiak. A porzós virágzat barkaszerű, a hímvirág 2 lepellevéllel körülvett 8-10 porzóból áll. A női virág virágtakarókban fejlődik. Az egyetlen magkezdemény 4-7 murvaszerű virágtakaróval, termésburokkal és 1 integumentummal rendelkezik.

Árpilistől júniusig virágzik. Megtermékenyítés után a fellevelek elhúsosodnak és élénkpiros tobozbogyó alakul ki. A termés piros álbogyó (áltermés ágazat, a mályvára emlékeztet).

Ephedrae herba midratikus hatású efedrin alkaloidot tartalmaz, amely izgató és egyben sugárvédő hatású. Aszmás köhögési rohamoknál hörgő tágító, alacsony vérnyomás esetén érösszehúzó hatása van. Májusban, júniusban gyűjtik

Zárvatermők (Angiospermatophyta)

A zárvatermők kialakulása

A kréta korszakban a kontinensek vándorlása miatt bizonyos területek szárazabbakká váltak. Ez kedvezett a zárvatermő növények kialakulásának és elterjedésének.

A zárvatermők előfutárai az alsó krétában jelentek meg. Legelső képviselőik az egyenlítő környékén jöttek létre és innen terjedtek a pólusok irányába. A zárvatermők alkalmazkodóképessége nagymértékű. A szárazabbá váló klíma a genetikailag erre alkalmas növényeket gyorsabb egyedfejlődésre és hatékonyabb szaporodásra késztette.

A zárvatermők olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek lehetővé tették gyors elszaporodásukat és más növények (pl. nyitvatermők) háttérbe szorítását. Valószínű, hogy olyan tulajdonságok, mint a nyolcmagvú embriózsák és a kettős megtermékenyítés nem alakulhatott ki párhuzamosan több növénycsoportban. Viráguk és a nyitvatermőkhöz képest új szervük, a termés is igen egységes felépítésű. Ezért a zárvatermőket monofiletikus származásúaknak tekintjük. Annak ellenére, hogy a ma élő cikász-, valamint gnétumalakúakkal számos rokon vonást mutatnak, feltételezhető, hogy a nyitvatermőkkel együtt közös ősökre, a magvaspáfrányokra (Lyginopteridopsida) vezethetők vissza.

A zárvatermők jellemző tulajdonságai:

Az embrióvédelem terén, a növényvilágon belül a legmagasabb fokra jutottak el. Termőleveleik magukba zárják a magkezdeményeket, magházuk zárt és termést alkot. Gametofitonjuk redukált.

A virágporszem külső burkán (exine) lévő, és a pollentömlő kilépési helyéül szolgáló nyílás(ok) (apertura) eltérnek a harasztokétól és a nyitvatermőkétől. A zárvatermők törzsén belül is rendszertani kategóriákra jellemző a számuk, az elhelyezkedésük és a megjelenésük (amelyeket a number, a position és a character angol szavakból képzett ún. NPC-rendszerrel jellemeznek). A pollenszemek a bibére kerülésükig két sejtet tartalmaznak. Többnyire csak a megporzást követően, a generatív sejt kettéosztódásával válnak háromsejtesekké.

Megjelenik a kétivarú virág és a rovarmegporzás. A virágot, a zárvatermők leglátványosabb szervét rendszerint egynemű lepel vagy különnemű, csészére és pártára tagolódó virágtakaró fedi. A származástanilag fiatalabb taxonokban a virág leegyszerűsödött, egyivarú, takarója egynemű, illetve elcsökevényesedett.

Kialakul a kettős megtermékenyítés. Az embrió csírázását a megtermékenyített központi vegetatív magból fejlődő triploid másodlagos magfehérje (secunder endospermium) teszi biztonságossá. A kettős megtermékenyítéssel és a szekunder endospermium képzésével a növény a nőivarú gametofiton szakaszt jelentősen lerövidíti, és megtermékenyítés hiányában az endospermiumképzés energiaigényes folyamatát elkerüli.

A tracheák gyors vízszállítást tesznek lehetővé. Az asszimilátákat rostacsövek szállítják, és a kísérősejtek is megjelennek a háncsban. Fejlettebb vízszállító és párologtatást csökkentő berendezéseik alkalmassá tették őket a szárazabb termőhelyek meghódítására is.

A lágyszár kialakulásával, vegetatív szerveik sokirányú módosulásával és életformáik sokrétűségével lehetővé vált az addig üres termőhelyek (édesvizek, száraz puszták stb.) benépesítése.

A zárvatermők alkotják a növényvilág legfajgazdagabb törzsét. Mintegy 240000 ismert fajukat több mint 10000 nemzetségbe és 450 családba soroljuk. Gazdasági szempontból kiemelt jelentőségűek.

Az ősi kétszikűekre jellemző volt a kettős virágtakaró és a kétivarú, rovarmegporzású virág. Un. egybarázdás (monocolpat) virágporszemeiknek a pollentetrádok külső (disztális) oldalán mindössze egyetlen apertúrájuk van. Ezek a bélyegek ma is megfigyelhetők a Magnoliidae alosztály és az egyszikűek fajainak egy részén. A kétszikűekre jellemző, három párhuzamos apertúrájú (ún. hárombarázdás = tricolpat) virágporszemek csak később (az alsó kréta korszak végén) jelentek meg.

Az általunk követett Ehrendorfer-féle rendszerben a kétszikűeket 8 (Magnoliidae, Ranunculidae, Caryophyllidae, Hamamelididae, Rosidae, Dilleniidae, Lamiidae, Asteridae), az egyszikűeket 3 (Alismatidae, Liliidae, Arecidae) alosztályba soroljuk.

10. Kétszikűek (Dicotyledonopsida, Magnoliatae)


A zárvatermők a szikleveleik száma alapján két osztályba (a kétszikűek, illetve az egyszikűek osztályába) sorolhatók. A kétszikűeknek néhány ritka kivételtől eltekintve két sziklevelük van. Főgyökerük hosszú életű. Szállító edénynyalábjaik a szárban, körben helyezkednek el (eustele). Kambium segítségével másodlagosan vastagodnak. Leveleik változatosak: többnyire nyelesek, hálózatos erezetűek és sokszor tagoltak vagy összetettek. Virágalkotóik túlnyomórészt 5, illetve 4 tagú örvökben vagy spirálisan helyezkednek el. Virágtakarójuk rendszerint csészére és pártára tagolódik. Mintegy 174000 ismert fajuk 8 alosztályba és kb. 350 családba sorolható. Az alosztályokat virágfelépítésük alapján a következő 4 fejlődési sorozatba osztjuk:
      1. D Simpetalae Tetracyclicae





8. Asteridae

7. Lamiidae

C (Simpetalae Pentacyclicae) Dialipetalae

6. Dileniidae

5. Rosidae

B Apetalae

3 Caryophyllidae

4. Hamamelididae

A Polycarpicae

2 Ranuncolidae

1 Magnoliidae

Polycarpicae (Magnoliidae és Ranunculidae alosztály). Számos, többé-kevésbé differenciálatlan virágtakaró-levéllel rendelkeznek. Nagyszámú termőlevelük szabadon áll.

Apetalae (Caryophyllidae és Hamamelididae alosztály). Virágaik kevés és nem feltűnő virágtakaró-levélből állnak.

Dialypetalae vagy Sympetalae Pentacyclicae (Rosidae és Dilleniidae alosztály). Virágtakarójuk kettős. Sziromleveleik szabadok, vagy ha mégis összenőttek, a virágban két porzókör marad meg.

Sympetalae Tetracyclicae (Lamiidae és Asteridae alosztály). Virágtakarójuk kettős. Sziromleveleik összenőttek, és csak egy porzókör marad meg.

A kétszikűek legősibb tulajdonságokkal bíró csoportja a Polycarpicae, amelynek bélyegei a következők: A virág tengelye megnyúlt, és rajta meghatározhatatlan számú virágrész csavarmenetben (spirálisan) helyezkedik el. A virágtakarót rendszerint nagy lepellevelek alkotják. A porzó- és a termőlevelek száma sok. Ezen ősibb alosztályok "eredeti" sokporzójúságát primer poliandriának nevezzük. Termőtájuk apokarp. A virágok túlnyomóan kétivarúak (kivétel a kétlaki babérfa). Egyes fás fajok még trachea nélküliek. A Polycarpicae csoport fajaira fitokémiai szempontból a fenil-alanin csoport alkaloidái (pl. a berberin és a magnoflorin nevű benzilizokinolin bázisok) jellemzőek.


Összefoglalva a zárvatermők legfontosabb jellemzői:

  • ovárium jelenléte – valódi virág, a mag, termésbe van zárva (gyümölcs, mag)

  • generáció váltakozás – a gametofiton leegyszerűsödik

  • kettős megtermékenyítés

  • összes élettípusú növények képviseltetnek– autotróf, parazita, epifita, földön lakó, vízi

  • általában fásszárú és fűnemű növények, autotróf táplálkozássa

Család: Liliomfafélék (Magnoliaceae)
A rend legfontosabb családja, mintegy 200 faja a trópusi, szubtrópusi és meleg mérsékelt égövön élő fák és cserjék örökzöld vagy lehulló levelekkel. Virágaik kétivarúak. Spirálisan elhelyezkedő porzó- és termőleveleik száma sok. Általános virágképletük: *K∞ C∞A∞ G∞, hímnősek, ritkán egyivarúak. Az A és a G spirális, termése makkocska vagy bogyó. A csészét gyakran a feltolódó murvák helyettesítik. A virág áprilisban lomblevelek megjelenése előtt nyílik. Ide tartozik a D.-Am.-i Magnolia nemzetség, nálunk is díszfának ültetett faja, a lombfakadás előtt virító Magnolia denudata – fehér illatos virágokkal, vagy a piros virágú M. liliiflora. Itt a lepel- illetve a csésze- és a pártalevelek száma körönként 3. Ennek alapján virágképletük: *P3+3+3 A∞ G∞, vagy (M. acuminata) *K3 C3+3 A∞ G∞.

A családba tartozó mintegy 200 faj nagy része Dél- és Kelet-Ázsiában, valamint Észak-Amerikában honos (a nemzetség diszjunkt areájú). Télálló fajaik a mérsékelt égövben is fellelhetők. Az amerikai tulipánfa (Liliodendron tulipifera) Észak-Amerika mérsékelt égövi területének lombhullató, állományalkotó faja. Virágai spirociklikus szerkezetűek, mert a virágtakaró elemei már örvökben állnak, csak a porzók és a termőlevelek elhelyezkedése csavarmenetes. Európában parkokba és botanikus kertekbe ültetik. Zöldessárga virága a tulipánéhoz hasonló.

11. Család: Farkasalmafélék (Aristolochiaceae)
Részben lágyszárú, részben kúszó fásszárú növények tartóznak ide, háromosztatú, sugaras vagy részarányos (zygomorf) forrt virágtakarójú virágokkal. Virágképletük: (*)P(3) vagy (3+3) A6-12 G(4-6).(a magház alsóállású). Termő- és porzóleveleik különböző mértékben összenőhetnek; néhány nemzetségben közös oszlopot (gynostemium) is alkotnak.

A közönséges farkasalma (Aristolochia clematitis) évelő rhizómás növény. A levelei tojásdadok, bőrszerűek, épszélűek, lekerekített csúcsúak, a felső harmadukban kissé befűződöttek. Virágai zigomorfok, 3-5-ösével a levelek hónaljában állnak, sárga színűek. A párta csövében vissza-álló szőrök vannak, a leples virágának a szaga vonzza a legyeket (rovar általi megporzás). A lepelcső belső oldalán lévő szőrök csak a megporzás után hervadnak el és engedik szabadon a legyeket. A növény évelő. Vegetatív úton is szaporodik, nitrogénkedvelő (nitrofrekvens). Eurázsiai faj. Cserjésekben, sövények mentén, kertekben gyakori. Mérgező.

Rokona az A pallida – virágai a levelek hónaljában egyesével állnak. A talajban gumója van. Kisázsiai eredetű növény, nálunk sporadikusan köves helyen fordul elő.

Kapotnyak – (Asarum europaeum) – Üde erdők gyakori növénye. Hímnős, a virág felépítése (*)P3A12G(6). Fejlett földalatti rhizómája van kúszó gyöktörzzsel, bors illatú. A csomópontokban gyökereket és egy rövid törpehajtást fejleszt, amely 3-5 pikkelylevél hónaljában jön létre. A csúcsán 2 vese alakú fényes, bőrszerű, ép szélű, áttelelő levelet visel. A levelek hónaljában egyetlen kékes-ibolya színű bókoló virág áll. Termése szőrös tok sok maggal. Hatóanyaga az a száron tartalmú illóolaj (glikozidokat tartalmaz). Mérges, hánytató, köptető, hashajtóhatású.


Család: Borsfélék (Piperaceae)
Trópusi fák, liánok vagy lágyszárúak. Virágaik hímnősek vagy egyivarúak, virágtakaró nélküliek. A fekete bors (Piper nigrum) kapaszkodó léggyökerű növény. Egymagvú csonthéjas termései éretlenül megszárítva a fekete bors, éretten meghámozva pedig a fehér bors nevű fűszert szolgáltatják.

12. Boglárkaalkatúak (Ranunculidae Polycarpaceae)


A virágtakaró levelek többnyire ciklikusan, az ivarlevelek pedig spirálisan helyezkednek el a virágban (ún. hemiciklikus virág). A virágörvök rendszerint háromtagúak. A porzó- és a termőlevelek száma sok. A termőtáj apokarp. A Magnoliidae alosztállyal közös tulajdonság a benzil-izo-kinolin alkaloidok előfordulása. A pollenszemek hárombarázdások.
Rend: Boglárkavirágúak (Ranunculales)
Család: Boglárkafélék (Ranunculaceae)
Többségük lágyszárú, ritkán cserjék. Fajgazdag család, mintegy 2000 fajjal, amelyek csak az északi mérsékelt égöv lakói. Virágaik kétivarúak, rendszerint sugaras szimmetriájúak, spirális szerkezetűek, a fejlettebbeknél hemiciklikusak, az örvökben 5, 3, sőt 2 virágtaggal. Virágtakarójuk egynemű vagy csészére és pártára tagozódik. A virág-takarólevelek száma egy nemzetségen belül is változó. A porzó- és a termőlevelek száma rendszerint sok. A virágokban gyakran fordulnak elő nektáriumok. Termésük tüsző, bogyó vagy makkocska (a terméscsoportban fejlődő makkocskák kicsik), magjuk olajat tartalmaz. A gynoeceum felsőállású. Az embrió egyenes. Leveleik kétsoros állásúak vagy tőlevélrózsát alkotnak, és gyakran erősen tagoltak. Közöttük alkaloidok előfordulása miatt számos gyógy- és mérgező növény van. Romániában kb. 100 faj él, 25 génuszba sorolva, hibrid formák is előfordulnak. A virágok minősége és szimmetriája alapján a fajok több csoportot alakítanak.

A) A virágtakaró különnemű, calix et corolla (Perianthium), a virág szimmetriája aktinomorf.

Pünkösdi rózsa (bazsarózsa) – Peonia officinalis – évelő gyökérgumós faj. A levelek 2-3-szor osztottak. A csészelevelek száma 5, a sziromleveleké 5-8 vagy sok (telt virágú). A termés tüsző. A Mediterrán medencében és a Balkánon vadon él. Nálunk a P. officinalis ssp. banatica és a P. officinalis ssp. romanica vadon él – mindkettő védett növény. Több változatban termesztik, sziromleveleit teaszínezéknek használják.

A tavaszi hérics (Adonis vernalis) évelő, sárga virágú gyógynövény. Kora tavasszal pusztafüves lejtőkön és homokpusztákon elterjedt (glikozidokat tartalmaz, mérgező faj). A nyári hérics (Adonis aestivalis) kalászos kultúrákban előforduló egyéves, cinóberpiros virágú, mérgező gyomfaj. A lángszínű (lángoló) hérics (Adonis flammea) egyéves vetési gyom, lángvörös vagy élénk narancsszínű. Nyáron virágzik.

Az erdei májvirág (Hepatica trilobata) évelő függőleges rhizómával. A levelek háromkaréjosak, elvirágzás után még növekednek, bőrneműek, áttelelők. A szár kocsány. A virág alatt 3 murvalevél helyettesíti a csészét (gallérlevelek). Eurázsiai faj. Nálunk lomberdőkben árnyékos helyeken terem. Az alföldről hiányzik. A levelek cseranyagot, a gyöktörzs szaponinokat tartalmaznak. Erdélyi májvirág (Hepatica transilvanica) – a levelek ismételten 3-szorosan karéjosak. Endemikus növényünk, a hegyvidék árnyas erdeiben terem, halványkék virága az előbbinél nagyobb.

A salátaboglárka (Ficaria verna) kora tavasszal gyakori ártéri erdőkben és gyertyános tölgyesekben. Évelő gyökerei gumósak. Levelei húsosak, háromszög alakúak. A három csésze- szepaloid, a 8-10 sziromlevél sárga. Egyik alfaja (ssp. bulbifera) a levélhónalji gumócskáival (rügygumó) vegetatív úton is szaporodik. Eurázsiai faj, nálunk árnyékosabb helyeken terem. Leveleit salátaként fogyaszthatók, elvirágzás után keserűvé válnak.

A réti boglárka (Ranunculus acris) a réti csenkeszes mocsárrétek és az üde talajú kaszálórétek jellegzetes tavaszi aszpektusának az alkotója. Zölden mérgező. A kúszó boglárka (Ranunculus repens) évelő, vegetatív úton is szaporodó növény. Vizenyős, nedves talajú ártéri erdőkben és mocsárréteken gyakori. A vetési boglárka (Ranunculus arvensis) kalászos kultúrák egyéves gyomja. (A természetben sok sárgavirágú évelő boglárkafaj él.)

A harangláb (Aquilegia vulgaris) vadon él, kékvirágú faj. A csészelevél sziromszerű, valamennyien sarkantyúsak. A levelek 2-3-szor szeldeltek, a szeletek hármasával állnak, karéjosan csipkések. Havasi növény, hazája Skandinávia, Közép Európa, Dél-Európa, különleges színárnyalatait és hibridjeit ültetik.


B) A virágtakaró egynemű: Perigonium – a virág szimmetriája aktinomorf

A pirosló hunyor (Helleborus purpurescens) – kora tavaszi, fűnemű védett növény. Rhizómája rövid, függőleges, vagy hosszabb tengelyű rézsutosa elfekvő, rajta hosszú, szálas barnás-fekete gyökerek fejlődnek. A szár murvaleveles. Hosszú nyelű ujjasan tagolt (tenyeresen ölbefogott) lomblevelei elvirágzáskor jelennek meg, tulajdonképpen tőlevelek, számuk kettő. A szár csúcsán a bókoló virágot 5 pirosaszöld (szepaloid) takarólevél övezi, amelyek terméséréskor is maradóak. A tövükben számos hosszú, zacskószerű mézfejtő sorakozik. A virágok alatt gallérlevelek fejlődnek, amelyek ujjason osztottak, fogas élűek. Termése (mint a nemzetség valamennyi tagjának) kevéstagú tüsző. Nálunk erdőkben tisztásokon, domb- és hegyvidékeken fordul elő, mérgező hatású, homeopatikusan használják.

A kora tavasszal virágzó, védett illatos hunyor (Helleborus odorus) a virágok illatosak., lepellevelei zöldek. A levelek az érzugokban pelyhesek Télen is zöldek (örökzöldek). E-Balkáni eredetű, nálunk az ország déli részén fordul elő, Magyarország Dél-Dunántúli bükköseinek és gyertyánelegyes erdeinek jellemző faja. A fekete hunyor (Helleborus niger) – virágok rózsás fehér színűek. Az Appenninekben, Alpokban, Jugoszláviában, Horvátországban fordul elő. Az országban nem található.

A szőrős kandilla (Nigella sativa) – fekete kömény – Virágképlete P5 A∞ G5 – egyéves, 40 cm magas, szőrös szárú növény. A levelei többszörösen szeldeltek. A lepellevelek hosszúkás tojásdad alakúak, a sziromlevelek körmei rövidek. A termőtájban 5 teljesen összenőtt tüsző fejlődik. A virágoknak nincs gallérka levelük. Elő-Ázsiából származik. Nálunk termeszti de el is vadul. Magja illóolajokat tartalmaz, fűszerként használják, vizelethajtó hatású.

Ismeretes a török kandilla (Nigella damascena) – borzaskata – virágát gallérozó levelek veszik körül. A tüszőkben harántirányú válaszfalak vannak. Magja fűszer, vizelethajtó, féregűző szálhajtó hatása van. Kis-Ázsiában honos, nálunk termesztik. A mezei kandilla (Nigella. arvense) vetési gyom, szára kopasz.

Berki szellőrózsa (Anemone nemorosa). A talajban fejlett rhizómája van. A virág csaknem bókoló, fehér színű, 5 vagy több takarólevéllel. A száron csak 5 gallérlevél fejlődik, ezek nyelesek mindegyik hármasan osztott, az osztatok karéjosak. Eurázsiai elem. Koratavasszal erdeinkben tömegesen jelenik meg. (Az anemonin nevű mérgező anyagot tartalmazza). A bogláros szellőrózsa (Anemone ranuncoloides) – A virágos hajtások tőlevél nélküliek. A virágkocsány a száron csaknem ülő, hármasan szeldelt levél tövéből ered. Az 5 tagú lepel sárga, hátoldala pelyhes. Termése csoportokban álló aszmag. Szárazabb erdős bokros helyek, főleg karszt-bokorerdők ritka védett, függőleges gyöktörzsű faja az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris). Itt a virágzó hajtásoknak tőlevelei is vannak, amelyek tenyeresen szeldeltek. Nagy hófehér virágai 5 tagúak, a lepellevelek 2-3 cm hosszúak. A virág alatt a száron nyeles, a berki szellőrózsáéhoz hasonló levelek találhatók.

A leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) P6A∞ G∞ évelő, világos lila virágú, védett növény. Pusztafüves lejtőkön, zárt homokpuszta-gyepekben kora tavasszal virít. Virágzáskor a tőkocsány csúcsán a virágok felállóak, már a tövüktől kezdődően szétállóak. A tollas aszmagtermések apokarp termőtájban képződnek, rajtuk a bibe csőr formájában visszamarad.

Rokon faj a fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis ssp. nigricans) – a virágok a tőkocsányok csúcsán bókolnak. A tőlevelek hosszúnyelűek, szárnyasan 2-4-szer osztottak, a levélszeletek vékonyak, 1-2 (-4mm) szélesek

A gólyahír (Caltha letea) évelő növény szálas gyökerekkel. A szár csöves, az első levelek vese alakúak, fogazottak. A virágtakaró perigóniuma 5 tagú, sziromszerű. A termés tüsző. Vizes nedves helyeken, kaszálókon terem. Keserű anyagokat tartalmaz, takarmánynak nem használható. A mocsári gólyahír (Caltha palustris) sárga virágú, évelő növény. Nádasokban, magas-sásosokban, mocsárréteken és ártéri erdőkben kora tavasszal gyakori. Hazája Eurázsia, nálunk előfordulása kétes.

A zergeboglár (Trollius europaeus) Erdélyben pünkösdi rózsa néven ismert – A tőlevelek hosszúnyelűek, tenyeresen osztottak vagy szeldeltek, a szárlevelek ülők. A virág alatt (kb. 10 cm-re) 3-asan osztott levelek ülnek. A virágot 15-20 db. nagy sárga sziromlevélszerű takarólevél borítja, ezért dekoratív hatású. Hegyi és alhavasi tájainkon erdők tisztásain, kaszálókon, cserjésekben gyakori. Az erdei iszalag Clematis vitalba) fákra, cserjékre felkúszó-kapaszkodó, erdőkben, cserjésekben mindenütt gyakori lián. 6-10 m hosszú szára csíkozott, szőrös, levelei 3-9 levélkéből páratlanul összetettek, átellenesen helyezkednek el. A levélkék széle ép, vagy ritkán fogas. A négyleplű virágai fehérek, gyengén illatosak, axiális vagy csúcsi bogernyőbe szerveződnek. Az érett csoportos aszmagon a bibeszálak repítő készülékként megmaradnak. Terméséréskor a növény – a szőrös bibeszálak miatt – fehér bundába „öltözik”.


C) a virágtakaró egynemű, Perigonium, a virág szimmetriája zygomorf

A kék, sarkantyús virágú, egyéves mezei szarkaláb (Consolida regalis syn. Delphyum consolida) a herbicidek alkalmazása előtt gyakori gyom volt a kalászos kultúrákban. A virág felépítése P5 A8-10 G1. Egyéves növény. A levelek 2-3 cm sallangosan szeldeltek. A virágok laza fürtökben állnak. A perigonium 5 lepelleveléből egynek sarkantyúja van, ahova hosszan háromkaréjú mézfejtő nyúlik be. A tüszőtermések száma 8-10. A növény vegetatív része mérges, alkaloidokat (delfinin) tartalmaz (alacsony vérnyomás, asztma, guta esetén használják), a légzőközpontot bántja. Rokona a keleti szarkaláb (Consolida orientalis) és a kerti szarkaláb (Consolida ambigua) – sok színben pompázik.



Aconitum sp. sisakvirágfajok: A gyökér répa-alakú, gumószerű, oldalgyökerén a jövő évi ikergumós megvastagodás képződik. A levelek 3-5 tenyeresen szeldeltek, szőrösek. Az osztatok rombusz alakúak, karéjosak vagy hasadtak. A virágzat fürt, az 5 takarólevél sziromszerű. A legfelső a legnagyobb (sisak), a 2 oldalsó szabályosabb és kisebb, a legalsó a legkisebb. A porzók száma sok, a termőlevelekből tüsző alakul ki. A földalatti gumójuk mérgező alkaloidokat tartalmaz. Az országban mintegy 20 fajuk. fordul elő. Kékvirágúak: A. toxicum, A. modavicum, A. paniculatum, A. callibotrion, A variegatum (karcsú sisakvirág), A romanicum (erdélyi endemikus faj) A. hostatum (Déli-Kárpátok endemikus faja). Sárgavirágúak: A. anthera, A. vulparia, A. volutina A lassiostratum. Még e családhoz tartoznak a virnánc fajok (Thalictrum sp.) is.

13. Mákvirágúak (Papaverales)

A rend a két- vagy háromtagú örvökből álló virágtakaró és a sok porzó alapján szoros rokonságot mutat a Ranunculaceae és a Berberidaceae családdal. A Berberidaceae családra jellemző izo-kinolin alkaloidok itt is előfordulnak.
Család: Mákfélék (Papaveraceae)
Két csésze- és négy pártalevelük van. Az ősibb alakok virágaiban a sok porzó még spirálisan helyezkedik el. A nálunk elterjedt fajok termése egy- vagy sokrekeszű tok. A Papaver fajok toktermése likacsokkal nyíló, a termesztett mákfajtáké viszont zárt. A család fajai tömlő alakú sejtjeikben és tagolt tejedényeikben tejnedvet tartalmaznak.

A kerti mákot (Papaver somniferum) főleg Közép-Európában, Indiában, Iránban, Kis-Ázsiában és Macedóniában termesztik. Géncentruma valószínűleg Elő-Ázsia. Virágképlete: *K2 C2+2 A∞ G(7-15). Megkarcolt toktermésének beszáradt tejnedvéből nyerik a nagy alkaloidtartalmú (morfint, narkotint, kodeint, tebaint, papaverint stb. tartalmazó) ópiumot. A termés főzetét régen lefektetés előtt nyugtalanul alvó gyermekeknek adták. Száraz mákgubóból Kabay János állított elő először morfint és más alkaloidokat.

A vetési pipacs (Papaver rhoeas) csészelevelei korán lehullanak. Likacsosan felnyíló toktermése van. Régi gabonakultúrákkal a Mediterráneumból Közép-Európába került egyéves faj. A kalászos kultúrák egyik elterjedt gyomnövénye. Virágaiból egykor nyugtató szirupot készítettek. Szirmainak festékanyagát a cukrászipar hasznosítja. A török v. keleti mák (Papaver orientale) – évelő piros virágú faj. A virág alatt murvalevelek nincsenek, Balkáni eredetű, dísznövény. A murvás v. ipari mák (Papaver bracteatum) szintén évelő, piros virágú, a virág alatt tagolt murvalevelek találhatók. Dísznövényként termesztik, alkaloidokat tartalmaz.

Az évelő vérehulló fecskefű (Chelidonium majus). Virága sárga színű, felépítése k2 c4 ag2 sárgáspíros színű tejnedvet tartalmaz. Magvain olajtartalmú függelék található, amely a hangyák általi terjesztést szolgálja. Nitrogénben gazdag talajokon kertekben, cserjések szélén elterjedt. A szarumák (Glaucium flavum) 2 éves, ritkán 1 éves lágyszárú növény. A levélhónalji virágok magányosak, 2-3 cm átmérőjűek. A csésze hullatag, a 4 sziromlevél élénksárga színű, a termés 10-15 cm hosszú becőszerű tok, felülről lefele 2 kopáccsal nyílik. Alkaloidokat tartalmaz, a glaucin köhögéscsillapító hatású. Rokona a vörös szarumák (G. cornatum), ez 1 éves adventív gyomnövény, a virágok narancsvörös színűek, tövökön sötét folttal.



Család: Füstikefélék (Fumariaceae)
  1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©azkurs.org 2016
rəhbərliyinə müraciət

    Ana səhifə