Jared Diamond Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója

6. Fejezet
Kevesebbel többet

A női menopauza evolúciója

A legtöbb vadon élő állat az élete végéig, vagy majdnem a haláláig termékeny marad. Ugyanígy az emberhímek is: bár egyes férfiak különböző életkorokban külöböző okokból terméketlenné, vagy kevésbé termékennyé válnak, a férfiak nem élik át a termékenységük egyetemes lezárulását egy bizonyos életkorban. Számtalan igazolt esetet ismerünk, hogy idős férfiak, köztük kilencvenen túliak is, gyermeket nemzettek.

A nők termékenysége azonban nagyjából negyvenéves kortól hirtelen csökkenni kezd, ami úgy egy évtizdeden belül teljes sterilitáshoz vezet. Bár egyes nők 54-55 éves korukig is szabályosan menstruálnak, a hormonkezelések és a mesterséges megtermékenyítés alkalmazásáig negyvenéves kor fölött ritkán fordult elő fogamzás. Az egyik szigorú amerikai vallási közösség, a jómódú és a fogamzásgátló módszereket mereven ellenző hutteriánusok körében például a nők olyan sűrűn hoznak világra gyerekeket, ahogy az biológiailag lehet­séges az emberek számára, a szülések közötti átlagosan kétéves időközzel, és átlagosan összesen tizenegy gyerekük születik. Negyvenkilenc éves korukra a hutteriánus nők sem hoznak világra több csecsemőt.

A laikusoknak a klimax az élet elkerülhetetlen, noha gyakran fájdalmas ténye. Az evolúciós biológusok számára azonban a női menopauza rendellenesség az állatvilágban, ráadásul intellektuális ellentmondás. A természetes kiválasztódás lényege, hogy az olyan jellegze­tességekért felelős gének fennmaradását támogatja, amelyek növelik a géneket hordozó le­származottak számát. Hogyan és miért erősítette meg a természetes kiválasztódás egy faj valamennyi nőstény tagjában azokat a géneket, amik éppen elfojtják a képességét, hogy minél több utódot hagyjon maga után? Minden biológiai sajátosságot a génkombinációk határoznak meg, így a női menopauza kezdetének idejét is. És ha egyszer a női menopauza bármi okból is rögzült az emberekben, miért nem szorult egyre kijjebb a kezdetének az időpontja, egészen az eltűnéséig (hiszen azok a nők, akik később estek át a menopauzán, több utódot hagyhattak hátra)?

Ebben a megvilágításban nyilvánvaló, hogy az evolúciós biológusok számára a női meno­pauza az emberi szexualitás legkülönösebb, amint ki fogom fejteni, egyúttal a leglényegesebb sajátosságai közé tartozik. Nagy térfogatú agyunkkal, felegyenesedett tartásunkkal (melyeket valamennyi, az emberi evolúcióról szóló szöveg hangsúlyoz), a rejtett ovulációnkkal és az örömszerzésért folytatott szex iránti hajlamunkkal együtt (mely utóbbiaknak viszont ugyan­ezek a szövegek jóval kevesebb figyelmet szentelnek), nézetem szerint a női menopauza azon biológiai sajátosságok közé tartozik, melyek döntően meghatározzák emberi mivoltunkat – hogy olyan teremtménnyé váltunk, amelyik több az emberszabású majomnál, és minőségileg különbözik tőle.

*

Számos biológus nyilván ellenvetéseket tenne az imént elmondottakra. Vitatnák, hogy az ember női menopauzája megoldatlan problémát jelent, és kijelentenék, hogy teljesen fölösleges a további taglalása. Érvelésük három típusba sorolható.

Először, egyes biológusok nem foglalkoznak az ember női menopauzájával, minthogy abban az ember – természettörténeti távlatokban – a legutóbbi korokban megnövekedett élettar­tamának mesterséges termékét látják. Ez a növekedés nemcsak a legutóbbi évszázad köz­egészségügyi fejlődéséből fakad, hanem a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséből is, leginkább pedig az evolúciós változásokból, melyek az utóbbi negyvenezer év során megnövelték az ember életben maradási képességeit. Ezen szemlélet szerint a menopauza nem lehetett gyakori jelenség az emberi evolúció több millió éves történetének nagyobb részében, mert akkoriban (feltételezhetően) szinte egyetlen nő vagy férfi sem élt tovább negyven évnél. Természetes, hogy a női reproduktív időszakot arra programozta az evolúció, hogy negyvenéves korra lezáruljon, mert úgysem nyílt lehetőség az ezen az életkoron túli működésre. Az emberi élettartam csak a közelmúltban és túlságosan hirtelen növekedett meg, és a nő szaporodási időszakának még nem volt ideje igazodni hozzá – így szól az érvelés.

Ám ez a nézet figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a férfiak szaporodási időszaka, valamint a nők és a férfiak minden más biológiai funkciója az emberek többsége esetében negyvenéves kor fölött is működik. Azt kellene tehát feltételezni, hogy minden más biológiai funkciónak sikerült gyorsan igazodni az emberre újonnan jellemző hosszú élettartamhoz, ugyanakkor magyarázat nélkül hagyni, hogy miért csak és éppen a nők szaporodóképessége nem tudott lépést tartani vele. Az az állítás, miszerint kevés asszony élt a menopauza koráig, a paleodemográfián alapul, azaz azon a tudományágon, mely az ősi csontvázmaradványokból megkísérli megbecsülni az életkort a halál beálltának időpontjában. Ezek a becslések bizonyítatlan, valószínűtlen feltételezéseken alapulnak, például hogy a helyreállított csontvázak pontosan reprezentálják az ősi népesség testalkatát, vagy hogy valóban pontosan meg lehet határozni az életkort az ősi felnőtt csontvázak alapján. Bár nem kétséges, hogy a paleodemográfusok meg tudják különböztetni egy tízéves emberős csontvázát egy huszonöt évesétől, de hogy egy negyvenéves csontvázat is meg tudnának különböztetni egy ötvenöt évesétől, az még soha nem bizonyosodott be. Aligha lehet érvelni a modern emberek csontvázaival való összevetéssel, akiknek az eltérő életmódja, étrendje és betegségei egészen másmilyen nyomokat hagynak a csontokon.

A második ellenvetés elismeri a női menopauzát; mint lehetséges ősi jelenséget, de mint egyedülállóan emberi jelenséget elutasítják. Sok, vagy a legtöbb vadon élő állat csökkenő termékenységet mutat a kor előrehaladtával. A legkülönbözőbb emlős- és madárfajok esetében tapasztalhatjuk, hogy egyes idősebb egyedek terméketlenek. A rhesus-majmok és a laboratóriumi egerek bizonyos törzseinek sok idősebb nőstény egyede, melyek élete a laboratóriumi ketrecekben vagy az állatkertekben az ínyenc étrend, a nagyszerű orvosi ellátás és az ellenségektől való teljes védettség jóvoltából jelentékenyen hosszabbra nyúlik a vadonban várható élettartamnál, terméketlenné válik. Egyes biológusok ennek alapján azt állítják, hogy az emberi menopauza csak a meglehetős gyakorisággal tapasztalható állati menopauza része. Bármi is a jelenség magyarázata, jelenléte az állatvilágban azt jelzi, hogy az emberi faj esetében sem igényel különösebb magyarázatot.

Egy fecske azonban nem csinál nyarat, és egyetlen terméketlen nőstény nem alapozza meg a menopauzát. Azaz egy-egy terméketlen egyed észlelése a vadonban, vagy ketrecekben tartott, mesterségesen megnyújtott élettartamú állatok szabályszerű terméketlensége, nem alapozza meg a menopauza biológiai jelentőségét a vadon élő állatok körében. Ehhez bizonyítani kellene, hogy a vadon élő állatpopulációban a felnőtt nőstények tekintélyes hányada terméketlenné válik, és az élettartamuk jelentékeny hányadát töltik el a termékenységük lezárulása után.

Az emberi faj megfelel ennek a meghatározásnak, de ugyanez csak egy, legfeljebb két vadon élő állatfajra érvényes. Az egyik egy ausztrál erszényes egér, melynél a hím (nem a nőstény!) mutat a menopauzához hasonló jelenséget: augusztusban a populáció valamennyi hímje sterillé válik, és a következő pár hétben elpusztul, és olyan populációt hagynak hátra, melyet kizárólag vemhes nőstények alkotnak. Ebben az esetben azonban a menopauza utáni szakasz csupán elhanyagolható szakasza a hím teljes élettartamának. Az erszényes egerek nem példázzák a valódi menopauzát, annál inkább a „Big-Bang” szaporodást – az élet egyetlen reproduktív nekibuzdulását gyorsan követi a terméketlenség és a halál, mint a lazacok esetében. Az állati menopauzára jobb példát kínál a gömbölyűfejű delfin, melyek közül a bálnavadászok által elejtett összes felnőtt nőstény egynegyede bizonyult menopauza utáni életszakaszban lévőnek, amennyire a petefészkük állapotából meg lehetett ítélni. A nőstény gömbölyűfejű delfinek harminc- vagy negyvenéves korukban lépnek be a menopauzába, és legalább még tizennégy évig élnek a menopauza után.

A menopauza mint biológiailag számottevő jelenség tehát nem egyedülálló az emberek esetében, hiszen legalább egy cetfajjal osztozunk benne. Érdemes volna kutatni a menopauza bizonyítékát a kardszárnyú delfineknél, és egy-két másik fajnál, mint elméletileg szóba jöhető jelölteknél. De a még termékeny idősebb nőstények gyakran találhatók más, alaposan tanulmányozott, vadon élő, hosszú életű emlősfajok populációiban, köztük a csimpánzoknál, a gorilláknál, a páviánoknál és az elefántoknál. Azaz ezek a fajokat, egyáltalán a fajok döntő többségét nemigen jellemzi a szabályszerű menopauza. Az ötvenöt éves elefántot már idősebbnek tekinthető, minthogy az elefántok 95%-a elpuszul, mielőtt elérné ezt az életkort. De az ötvenöt éves nőstény elefánt termékenysége még mindig a fele a fiatalabb, erejük teljében lévő nőstényekének.

A nőstény menopauza végső soron elég szokatlan az állatvilágban ahhoz, hogy magyarázatot igényeljen a kifejlődése az emberi faj esetében. Bizonyosan nem a gömbölyűfejű delfinektől örököltük, akiknek az őseitől több mint ötvenmillió évvel ezelőtt elváltak a mi őseink. Azóta kellett kifejlesztenünk, hogy az őseink hétmillió évvel ezelőtt elváltak a csimpánzok és a gorillák őseitől, mivel a mi asszonyainkra jellemző a menopauza, míg a csimpánzokra és gorillákra nyilvánvalóan nem (legalábbis nem szabályszerűen).

A harmadik és utolsó ellenvetés elismeri az emberi menopauzát ősi jelenségként, ami szo­katlan az állatok között. Ezek a kritikusok viszont azt mondják, hogy nem kell a menopauza oka után kutatnunk, ez a rejtvény ugyanis már megoldódott. A megoldás – mondják – a menopauza fiziológiai mechanizmusában rejlik: a nő petekészlete már születéskor adott, később már nem adódik hozzá. Egy vagy több pete minden menstruációs ciklusban elvész az ovuláció révén, sokkal több pete egyszerűen elpusztul (ezt nevezik atréziának). A nő ötven­éves korára egyszerűen feléli az induló petekészletének a nagyobb hányadát. A megmaradt peték immár fél évszázadosak, egyre kevésbé fogékonyak az agyalapi hormonokra, és túl kevés van belőlük ahhoz, hogy elég ösztradiolt hozzanak létre az agyalapi hormonok felsza­badításához.

Ez az ellenvetés azonban, bármennyire is jó az okoskodás, befejezetlen. Való igaz, az emberi menopauzának a petekészlet felélése és korosodása a közvetlen oka, de miért programozta úgy a nőket a természetes kiválasztódás, hogy elfogyjon a petekészletük vagy hogy a negyvenes éveikre a petéik elveszítsék a fogékonyságukat? Semmiféle kényszerítő ok nem ismeretes, amiért nem indulhattunk volna kétszer akkora petekészlettel, vagy hogy ne lehetnének olyan petéink, amelyek fél évszázad elteltével is fogékonyak maradnak. Az elefántok, az ámbráscetek és valószínűleg az albatroszok petéi legalább hatvan éven át életképesek maradnak, a teknősök petéi pedig még hosszabb ideig, így akár az emberi peték is kifejleszthették volna ugyanezt a tulajdonságot.

De az utolsó ellenvetéssel az a legnagyobb baj, hogy összekeveri a közvetlen mechanizmust az alapvető oksági magyarázattal. (A közvetlen mechanizmus a közvetlen kiváltó ok, míg az alapvető oksági magyarázat az első, a kiváltó ok a tényezők hosszú láncában. Például a házasság felbomlásának közvetlen mechanizmusa lehet az, hogy a férj rájön a felesége házasságon kívüli kalandjaira, de az alapvető oksági magyarázat a férj kibírhatatlan érzéketlensége valamint hogy a házaspár semmilyen tekintetben nem illik össze, és mindez együttesen sodorja a feleséget az említett kalandokba.) A pszichológusok és a molekuláris biológusok rendszeresen beleesnek abba a csapdába, hogy átsiklanak ezen a megkülönböztetésen, noha alapvető jelentőségű a biológiában, a történelemben és az emberi viselkedésben. A pszichológia és a molekuláris biológia nem tehet többet, mint hogy azonosítja a közvetlen mechanizmusokat; csak az evolúciós biológusok kínálhatnak alapvető oksági magyarázatokat. Egyszerű magyarázatként kínálkozik a közvetlen ok arra, hogy miért mérgező az úgynevezett nyílméreg béka: mert a batrachotoxin nevű halálos vegyületet választja ki. De a molekuláris biológiai mechanizmus meglehetősen lényegtelen részlet ebben a kérdésfelvetésben, tudniillik ezek a kicsi, egyébként védtelen állatok könnyen a ragadozók zsákmányául eshetnének, ha nem védekeznének méreggel.

Ebben a könyvben többször is tanúi lehettünk, hogy az emberi szexualitás által felvetett evolúciós kérdések alapvető oksági magyarázatokat követelnek, nem pedig közvetlen élettani mechanizmusok keresgélését. Igaz, élvezetesnek találjuk a szexet, mert a nőknek rejtett az ovulációjuk, és folyamatosan fogékonyak, de miért fejlesztették ki ezt a szokatlan szaporodási élettant? Igaz, a férfiak rendelkeznek a tejkiválasztás fiziológiai lehetőségével, de miért nem fejlődtek úgy, hogy kiaknázhassák ezt a lehetőséget? A menopauza esetében is a talány legegyszerűbb része az az evilági tény, hogy a nők petekészlete elhasználódik vagy meggyengül úgy ötvenéves koruk táján. A valóban megoldásra váró feladat annak megértése, hogy miért fejlesztettük ki a szaporodási élettannak ezt a látszólag a saját érdekeik ellen dolgozó részletét.

*

A nő reproduktív szervének az elkopása (vagy elöregedése, ahogy a biológusok mondják) nem mérlegelhető más öregedési folyamatoktól elkülönülten. A szemünk, a vesénk, a szívünk és minden más szervünk-szövetünk is elöregszik. De a szerveink öregedése nem fiziológiailag elkerülhetetlen – vagy legalábbis semmi nem indokolja ezt a gyors öregedést, ami az emberekre jellemző; nem elkerülhetetlen, hogy olyan gyorsan elöregedjenek, mint az emberi faj esetében teszik, ugyanis pl. egyes teknősök, kagylók és más fajok szervei sokkal tovább működőképes állapotban maradnak.

A pszichológusok és az öregedés más kutatói hajlamosak egyetlen, mindent felölelő magyarázatot keresni az öregedésre. A legutóbbi évtizedek népszerű magyarázatai segítségül hívták már az immunrendszert, a szabad gyököket, a hormonokat és a sejtosztódást. Valójában azonban negyvenen túl mindannyian megtapasztaljuk, hogy a testünk minden egyes része fokozatosan elhasználódik, és nem csak az immunrendszerünk és a szabad gyökök elleni védelmünk. Bár mögöttem kevésbé stresszdús élet és jobb egészségügyi ellátás áll, mint a világ közel hatmilliárd emberének többsége mögött, mégis sorra kipipálhatom az öregedési folyamatokat, melyek már megvámoltak ötvenkilenc éves koromra: csökkent hallás a magas hangok tartományában, a szemem kudarcot vall még a kis távolságra fókuszálás feladatával, kevésbé erőteljes szag- és ízérzékelés, az egyik vesém elvesztése, fogromlás, kevésbé hajlékony ujjak és így tovább. Már több időt vesz igénybe a sérülések gyógyulása, mint valaha; ismétlődő lábikrasérüléseim miatt le kellett mondanom a futásról, nemrégiben épültem fel egy hosszan elhúzódó könyöksérülésből, és most megsértettem az egyik ujjam ínját is. Ha mások tapasztalata támpontot jelent, még vár rám a panaszok hosszú és ismerős listája, köztük a szív ritmuszavarai, az elzáródott artériák, a hólyag- és az ízületi problémák, prosztata-megnagyobbodás, memóriazavarok, vastagbélrák és így tovább. Mindezeket a meghibásodásokat együtt nevezzük öregedésnek.

Az előző hátborzongató felsorolás mögötti alapvető okok könnyen érthetővé válnak, ha az ember építette szerkezetek analógiájához folyamodunk. Az állati testek, a gépekhez hasonlóan, fokozatosan elkopnak, vagy tartósan elromlanak a korral és a használattal. Késleltethetjük ezeket a folyamatokat, ha tudatosan karbantartjuk és javítjuk a gépeinket. A természetes kiválasztódás biztosítja, hogy a testünk tudattalanul karbantartja és megjavítja önmagát.

A testek és a gépeket kétféle módon lehet karbantartani. Először, megjavítjuk a gép egy részét, ha elromlott. Például rendbe hozzuk a gépkocsi kilyukadt gumiját vagy horpadt sárhányóját, és kicseréljük a féket vagy a gumit, ha azok helyrehozhatatlanul tönkrementek. A testünk hasonlóképp javítja a tartós károkat. A legszembeötlőbb példa a vágott seb megjavítása, de a károsodott DNS molekuláris javítása és sok egyéb javítási folyamat láthatatlanul megy végbe bennünk. Ugyanúgy, ahogy egy tönkrement autó mit ki lehet cserélni, a testünk rendelkezik bizonyos lehetőséggel a károsodott szervek részeinek regenerálására, mondjuk új vese-, máj- és bélszövet készítésével. Ez a regenerációs képesség sok állatban fejlettebb. Bárcsak olyanok lennénk, mint a tengeri csillagok, a tengeri uborkák és a gyíkok – ezek ugyanis képesek regenerálni a karjukat, a lábukat, a beleiket és a farkukat!

A gépek és a testek fenntartásának másik típusa a rendszeres automatikus karbantartás, a fokozatos kopások kiküszöbölése függetlenül attól, történt-e tartós károsodás, vagy nem. A szokásos karbantartás idején például kicseréljük autónk motorolaját, gyújtógyertyáit, ékszíját és a golyóscsapágyakat. Hasonlóképpen a testünk folyamatosan növeszt új hajat, néhány naponként kicseréli a vékonybél belső borítását, pár havonta a vörös vértesteinket, és egyszer az életünk során kicseréli valamennyi fogunkat. Láthatatlan helyettesítés folyik a testünket felépítő egyes fehérjemolekulák között is.

Hogy mennyire vigyázunk az autónkra, mennyi pénzt és időt fordítunk a karbantartásra, az nagymértékben befolyásolja, hogy meddig képes szolgálni. Ugyanez mondható el a testünkről is nemcsak az életmódunk, látogatásaink az orvosnál, és más tudatos karbantartások, hanem a tudattalan javítások és karbantartások tekintetében is, amit a testünk hajt végre saját magán. Az új bőr, a veseszövet és a fehérjék készítése rengeteg bioszintetikus energiát emészt fel. Az állatfajok között jelentős eltérések mutatkoznak a befektetésben a karbantartásban, ilyen­formán az elöregedés idején is. Egyes teknősök száz évnél is tovább élnek. A ketrecekben, bőségesen etetett ragadozók és más kockázat nélkül élő, és bármely vadon élő teknősnél vagy a világ népességének elsöprő többségénél jobb gyógyellátásban részesülő laboratóriumi egerek elkerülhetetlenül elaggnak és elhunynak végelgyengülésben a harmadik születésnapjuk előtt. Még köztünk, emberek és legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok között is mutatkoznak öregedési különbségek. Jól táplált emberszabású majmok, az állatkerti ketrec biztonságában, állandó állatorvosi felügyelet mellett is ritkán érik meg a hatvanéves kort (ha egyáltalán megérik), míg a fehér amerikai férfiak sokkal több veszély és kevesebb orvosi figyelem mellett is átlagosan hetvennyolc évet élnek, és nyolcvanhárom évet a nők. Miért visel a testünk tudattalanul jobban gondot ránk, mint az emberszabású majmokra a saját testük? Miért lassúbb annyival a teknősök elöregedési folyamata, mint az egereké?

Teljes mértékben elkerülhetnénk az öregedést, és – hacsak közbe nem jön valami – örökké élhetnénk, ha sűrűn eljárnánk javítani és kicserélni a testünk minden egyes részét. Elkerülhetnénk az ízületi gyulladást, ha új végtagokat növesztenénk, mint a tengeri rákok, elkerülhetnénk a szívrohamot, ha időszakonként új szívet növesztenénk, és csökkenthetnénk a fogromlást, ha egy alkalom helyett ötször növesztenénk új fogat, mint az elefánt. Egyes állatok tehát nagyobb befektetést tesznek testük bizonyos részeinek javításába, de minden egyes részének a javításába egyik sem, és nincs olyan állat, amelyik teljesen elkerülné az öregedést.

Az autónk analógiája nyilvánvalóvá teszi az okot: ez pedig a javítás és a karbantartás költsége. Többségünknek csak korlátozott mennyiségű pénz áll a rendelkezésére, és kénytelenek vagyunk költségvetést készíteni, hogy mire fordítsuk, amennyink van. Éppen elég pénzt fektetünk a gépkocsijavításba, ameddig gazdaságilag ésszerű működésben tartani az autónkat. Amikor a javítási számlák túl magasra szöknek, olcsóbbnak találjuk, ha hagyjuk kimúlni a régi autót, és inkább veszünk egy újat. Génjeinknek hasonló mérleget kell készíteniük a szállásul szolgáló régi test javítása és egy új tároló készítésének (azaz a csecsemő) költsége között. A javításra költött erőforrások, akár a kocsiról, akár a testünkről van szó, felemésztik az új kocsi vásárlására vagy a csecsemőkészítésre fordítható erőforrásokat. Az olcsó önjavítású és rövid élettartamú állatok, mint az egerek, sokkal gyorsabban és olcsóbban termelhetik az újszülötteket, mint a költséges karbantartású, hosszú életű fajok, mint például az ember. A nőstény egér, amelyik kétéves kora táján elpusztul, jóval azelőtt, hogy az ember elérné az érettségét, alig pár hónapos korától kéthavonta öt kölyköt hoz a világra.

Azaz a természetes kiválasztódás a relatív befektetést alkalmazza a javításban és a szaporodásban, úgy hogy maximalizálja a gének átvitelét az utódokba. A javítás és a reprodukció közötti egyensúly fajok szerint eltérő. Egyes fajok spórolnak a javításon, és csak úgy ontják az utódokat, viszont korán elpusztulnak – ilyenek az egerek. Más fajok – mint mi – már-már pazarlóan költenek a javításra, közel egy évszázadot élnek, és ez alatt az idő alatt egy tucat csecsemőt hozhatnak létre (ha mondjuk hutteriánus asszonyok vagyunk), illetve akár több, mint ezret (ha lehetőségünk nyílik Vérszomjas Iszmáil szultánnak lenni). Az éves csecsemőtermelési mérlegünk alacsonyabb, mint az egéré (Iszmáil szultán esetében is), de több év áll a rendelkezésünkre.

*

A biológiai javítási befektetés egyik fontos evolúciós befolyásoló tényezője – ilyenformán a lehető legjobb feltételek mellett várható élettartamé – a balesetek, vagy rossz körülmények miatt bekövetkező halál kockázata. Nem vesztegetjük a pénzünket a taxink karbantartására, ha történetesen taxisofőrök vagyunk Teheránban, ahol még a legkörültekintőbb taxis is köteles legalább havonta egyszer komolyabb koccanást szenvedni. Inkább arra gyűjtjük a pénzünket, hogy megvásárolhassuk az elkerülhetetlenül szükséges következő taxit. Hasonlóképp, azok az állatok, melyeknek az életmódja a véletlen halál jelentős kockázatát hordozza, evolúciós indítékokból spórolnak a javításon, és gyorsan megöregednek, még akkor is, ha a laboratóriumi ketrec fényes ellátással párosult biztonságában élnek. Az egerek, melyek szokásos életkörülményeik között nagy arányban esnek a ragadozók áldozatául, az evolúciós programjuk alapján kevesebbet fordítanak a javításra, és gyorsabban elöregszenek, mint a hasonló méretű, kalitkában tartott madarak, melyek a szabadban el tudnak repülni a ragadozók elől. A páncéllal védett teknősök programja lassúbb öregedést ír elő a többi hüllőnél, míg a tüskéikkel felvértezett tarajos sülök lassabban öregszenek, mint a hasonló méretű emlősök.

Ez az általánosítás is illik ránk és majom rokonainkra. Az ősembereknek, akik rendszerint a földön tartózkodtak, lándzsával és tűzzel védekeztek, alacsonyabb halálozási kockázatot jelentett a ragadozók támadása, vagy a fáról lezuhanás, mint a fákon élő emberszabású majmoknak. Az ebből származó evolúciós programozás öröksége nyilvánul meg ma abban, hogy több évtizeddel hosszabb ideig élünk, mint a biztonság, egészség és bőség emberi léptékkel mérhető feltételei között élő állatkerti emberszabású majmok. Jobb javítási mechanizmusokat és lassúbb tempójú öregedést kellett kifejlesztenünk az utóbbi hétmillió évben, mióta elszakadtunk rokonainktól, az emberszabású majmoktól, lejöttünk a fáról, és felfegyverkeztünk lándzsával, kövekkel és tűzzel.

Hasonló a helyzet fájdalmas tapasztalatunkkal is, miszerint ahogy öregszünk, lassan minden szétesik a testünkben. Az a szomorú igazság, hogy az evolúció a költséghatékony tervezés híve. Elvesztegetnénk az egyébként csecsemőkészítésre fordítható bioszintetikus energiát, ha olyan nagyszabású javítást folytatnánk testünk valamelyik részén, hogy az túlélné minden más szervünket és a várható élettartamunkat. Az a leghatékonyabban megszerkesztett test, amelyikben minden szerv hozzávetőleg azonos idő alatt megy tönkre.

Természetesen ugyanez az alapelv alkalmazható az ember által épített gépekre, amint azt a költséghatékony autógyártás atyjáról, Henry Fordról szóló egyik történet is illusztrálja. Ford elküldte néhány alkalmazottját a roncstelepekre, azzal az utasítással, hogy vizsgálják meg a megmaradt alkatrészeket a kidobott T modellekben. A munkások azzal a látszólag csalódást keltő hírrel tértek vissza, hogy majdnem minden alkatrész az elhasználódás jeleit mutatta – a függőcsapszegek kivételével, melyek gyakorlatilag új állapotban maradtak. Az alkalmazottak meglepetésére Ford, ahelyett hogy megörült volna a függőcsapszegek remek minőségének, kijelentette, hogy eszerint túlságosan jók, és hogy a jövőben rosszabb minőségben kell előállítani. Ford végkövetkeztetése sértheti a mesterségbeli tudás megbecsüléséről alkotott elképzelésünket, a gazdasági ésszerűsége azonban elvitathatatlan: hiszen kétségkívül csak elvesztegette a pénzt a hosszú életű függőcsapszegekre, melyek túlélték magát a gépkocsit is, amelybe beépítették.

Az emberi test természetes kiválasztódás útján kifejlődött felépítése megfelel Henry Ford függőcsapszeg-alapelvének, egyetlen kivétellel. Gyakorlatilag az emberi test minden egyes része nagyjából ugyanabban az időpontban használódik el. A függőcsapszeg-alapelv még a férfiak reproduktív időszakára is illik, mely ugyan nem ér véget egyik napról a másikra, de egyénenként eltérő mértékben fokozatosan halmozódnak a különböző problémák, mint a prosztata-megnagyobbodás és a csökkenő spermiummennyiség. A függőcsapszeg-alapelv az állatok testére is alkalmazható. A vadon élő állatok kevés jelét mutatják a korral összefüggő elhasználódásnak, minthogy nagyobb valószínűséggel lelik a halálukat ragadozóval történő találkozásban vagy balesetben. Az állatkertekben és a laboratóriumi ketrecekben azonban az állatokon is megmutatkoznak az öregedéssel járó tünetek, akárcsak rajtunk.

Ez a lehangoló alapképlet alkalmazható az állatok női és hím reprodukciós szerveire is. A nőstény rhesus-majom harmincéves kora körül kifogy a működő petékből; az öreg nyulak petéi nehezebben termékenyülnek meg; a peték egy növekvő része rendellenes az öregedő hörcsögökben, egerekben és nyulakban; a megtermékenyített embriók egyre inkább életképtelenek az öreg hörcsögökben és nyulakban; és magának az anyaméhnek az elöregedése növekvő embrionális halandósághoz vezet a hörcsögöknél, egereknél és nyulaknál. A állatok nőstényeinek reproduktív szervrendszere az egész test mikrokozmosza abban a tekintetben, hogy minden, ami a korral elromolhat, az valóban el is romlik – különböző egyedeknél eltérő korban.

A feltűnő kivétel a függőcsapszeg-alapelv alól az ember női menopauzája. Ez az „alkatrésze” minden nőnek évtizedekkel a halál várható időpontja előtt tökéletesen és javíthatatlanul elromlik, még vadászó-gyűjtögető életmódot folytató nők halálának várható időtartama előtt is. A fogamzóképesség egy élettanilag triviális okból szűnik meg – a működő peték felélése és elöregedése –, ezt pedig igazán könnyű lett volna kiküszöbölni egy mutációval, ami csekély mértékben módosítja az időtartamot, amelynél elpusztul a pete, vagy elveszíti a fogékonyságát. Nyilvánvalóan semmiféle élettanilag elkerülhetetlen indok nem szabta meg az ember női menopauzáját, ahogy evolúciósan elkerülhetetlen tényező sem jelentkezett az emlősök szemszögéből általában. Mégis, az ember nőstényét – míg a hímjét nem – egy bizonyos időpontban az elmúlt néhány millió év folyamán arra programozta a természetes kiválasztódás, hogy időnek előtt záruljon le a szaporodása. Ez az idő előtti elöregedés annál inkább meglepő, hogy ellene szól az uralkodó irányzatnak: hiszen más szempontból mi, emberek inkább késleltetett, mint időnek előtti elöregedést fejlesztettünk ki.

*

A női menopauza evolúciós alapját taglaló elméletnek meg kell indokolnia, hogy a nő a látszólagosan a szaporodása ellen irányuló evolúciós stratégiája, azaz a kevesebb csecsemő szülése hogyan végződik ténylegesen azzal, hogy több utódja lesz. Nyilvánvaló, hogy az idősödő nő úgy növelheti eredményesebben a génjeit hordozó emberek számát, ha újabb gyerek szülése helyett a már meglévő gyermekeinek, potenciális unokáinak és más roko­nainak szenteli magát.

Az okfejtés számos rendíthetetlen tényen nyugszik. Az egyik az embergyerek szülői függő­ségének minden más állatfajénál hosszabb időszaka. A csimpánzkölyök már elválasz­tása után elkezdi összegyűjteni táplálékát, többnyire saját kezűleg. (A csimpánzok eszköz­használata, mint a termeszek horgászása fűszállal, vagy a mogyoró megtörése kővel, nagy érdeklődést kelt ugyan a tudósokban, de gyakorlatilag korlátozott szerepe van a csimpánz napi élelemadagjának megszerzésében.) A csecsemőcsimpánzok ugyancsak saját kezűleg készítik elő a táplálékukat. De vadászó-gyűjtögető emberek szerszámok – ásóbot, háló, lándzsa, kosár – segítségével jutnak a táplálékuk többségéhez. A legtöbb emberi élelmiszert ugyancsak szerszámmal kell előkészíteni (hántolni, apróra törni, felszeletelni és így tovább), azután tűzön megfőzni. Nem éles fogunkkal és az erős izmainkkal védekezünk a veszélyes ragadozók ellen, mint más zsákmányállatok, hanem szintén szerszámokkal. Még ezeknek a szerszámoknak a megfelelő kezelése is teljességgel meghaladja a csecsemők kézügyességét, az eszközök készítése pedig a kisgyermekek képességeit is meghaladja. Az eszközhasználat és a szerszámkészítés nemcsak utánzás révén adható át, hanem beszéd útján is, melynek megfelelő szintű elsajátítása egy évtizedet is igénybe vesz a gyermek életéből.

Mindezen tényezők eredményeként az embergyerek a legtöbb társadalomban nem válhat gazdaságilag függetlenné legalább a tízes évei eléréséig. Addig a szüleitől függ, különösen az anyjától, mert, mint az előző fejezetekben láttuk, az anyák hajlamosak több részt vállalni a gyermekgondozásból, mint az apák. A szülők szerepe nemcsak a táplálék összegyűjtésében és a szerszámkészítés megtanításában fontos, hanem hogy védelmet nyújtanak és státust adjanak a gyereknek a törzsön belül. A hagyományos társadalmakban akár az anya, akár az apa korai halála hátrányosan érintette a gyerek életét, akkor is, ha a túlélő szülő újra házasságot kötött, a lehetséges konfliktusok miatt, a mostohaapa genetikai örököseivel. Egy fiatal árvának, akit nem adoptáltak, az életben maradás még rosszabb esélyeivel kellett szembenéznie.

Ilyenformán tehát a vadászó-gyűjtögető anya, akinek már számos gyereke van, genetikai befektetése egy részének elvesztését kockáztatja, ha nem marad életben addig, amíg a legfiatalabb gyermeke is legalább a tizenéves kort eléri. Ez az egyik kérlelhetetlen tény a női menopauza mögött, és még baljóslatúbbá válik egy másik tény fényében: minden egyes gyermek születése veszélyezteti az anya előző gyermekeit, a kockázat miatt, hogy az anya meghal szülés közben. A legtöbb más állatfaj esetében elhanyagolható a kockázat. Például egy 401 vemhes rhesus-majmot leíró tanulmány szerint csak egy halt bele a szülésbe. Az emberek számára a hagyományos társadalmakban sokkal nagyobb volt a kockázat, és csak növekedett az életkor előrehaladtával. Még a javakban bővelkedő 20. századi nyugati társadalmakban is hétszer magasabb a szülés közbeni halál veszélye az anya számára negyven éven túl, mint a húszéves anyának. De az újabb és újabb gyerekek nemcsak a szülés közben bekövetkező halál közvetlen kockázatának teszik ki az anyát, hanem a halál hosszabb távú kockázatának, ha végzetesen kimerül a szoptatással, a gyerek cipelésével és a több száj etetéséhez szükséges megfeszítettebb munka miatt.

Azt is adatok igazolják, hogy az idősebb anyák gyermekei hajlamosabbak a halandóságra és a betegségekre az elvetélés, a koraszülés, az alacsony magzati súly és a genetikai hibák korral összefüggő növekedése folytán. Például annak a kockázata, hogy a magzat a Down-kór néven ismert genetikai hibát hordozza, az anya életkorával egyre növekszik: harminc év alatti anya esetén kétezer szülésből egy, harmincöt és harminckilenc év közötti anya esetén háromszázból egy, és a negyvenes évei második felében járó anya esetén ötvenből egy az esély.

Az idősödő nőnek valószínűleg már vannak gyerekei; koránál fogva összességében hosszabb időn át gondozta őket, így minden egyes sikeres terhességgel nagyobb a befektetése. De annak az esélye is növekszik, hogy meghal szülés közben vagy után, és hogy a magzat vagy a csecsemő meghal, vagy károsodott lesz. Végeredményben tehát az idősebb anya többet kockáztat kevesebb potenciális nyereség fejében. Ez az egyik alapvető tényező, ami előnyben részesíti a női menopauzát, és olyan nőt eredményez, aki paradox módon azáltal hagy maga után több életben maradt gyermeket, hogy kevesebb gyermeket szült. A természetes kiválasztódás három további tény miatt nem programozott menopauzát a férfiakba: a férfiak soha nem halhatnak bele szülésbe, ritkán halnak meg közösülés közben, és kevésbé valószínű, hogy végzetesen kimerülnek a gyerekgondozásban.

Egy – elméletileg – nem menopauzáló idős nő, aki meghal szülés közben, vagy mialatt a csecsemőjét gondozza, többet veszítene annál, mint amit az előző gyermekeibe befektetett. Ugyanis a nő gyermekei idővel létrehozzák a saját gyermekeiket, és azok a gyerekek is a nő korábbi befektetésének a részét képezik. A nő életben maradása, különösen a hagyományos társadalmakban, nemcsak a gyermekeinek lényeges, hanem az unokáinak is.

A nők menopauza utáni kiterjedt szerepét Kristen Hawkes antropológus tárta fel, akinek a férfiak szerepével kapcsolatban folytatott kutatásait az 5. fejezetben ismertettem. Hawkes és munkatársai különböző korú nők élelemgyűjtését tanulmányozták a tanzániai hadza vadászó-gyűjtögető közösségnél. A menopauza utáni nők szentelték a legtöbb időt a táplálékgyűjtésnek (főleg gyökerek, méz és gyümölcsök). Ezek a keményen dolgozó hadza nagymamák tiszteletre méltó módon napi hét teljes órát fordítottak erre a tevékenységre; összehasonlításul a tizenévesek és az újdonsült fiatalasszonyok alig három órát, a kisgyermekes asszonyok pedig négy és fél órát. Amint várható, az élelemhozam (az óránként összegyűjtött élelem súlya alapján) a korral és a tapasztalattal növekedett, úgyhogy az érett nők magasabb hozamot értek el a tizenéveseknél, de érdekes módon a nagymamák hozama ugyanolyan magas volt, mint az erejük teljében lévő asszonyoké. Az élelemgyűjtésre fordított több idő és a változatlan élelemgyűjtő hatékonyság azt jelentette, hogy a menopauza utáni nagymamák több élelmet vittek haza naponta, mint a nők bármely fiatalabb csoportja, még annak figyelembevételével is, hogy az élelem mennyisége meghaladta a személyes szükségleteiket, és már nem kellett kisgyermekeket táplálniuk.

Hawkes és a munkatársai megfigyelték, hogy a hadza nagymamák megosztották az élelemfölöslegüket a közeli rokonokkal: az unokákkal és felnőtt gyermekeikkel. Reproduktív stratégiaként az idősebb nő hatékonyabban alakíthatja át a táplálék kalóriáit a génjeit hordozó csecsemő kilóivá, ha ezeket a kalóriákat az unokáknak és a felnőtt gyerekeknek ado­mányozza, nem a saját csecsemőjének (amennyiben még tudna szülni), mert az idősebb anyák termékenysége mindenképpen csökkenne a korral, miközben a gyermekei termé­kenységük csúcspontját elérő fiatal felnőttek. A hagyományos társadalmakban természetesen nem ez a fajta táplálékmegosztás a menopauza utáni nők egyetlen reproduktív hozzájárulása, hiszen a nagymama például vigyáz az unokáira, így segíti felnőtt gyermekeit, hogy több csecsemőt hozzanak a világra, akik ugyancsak a nagymama génjeit hordozzák. A nagymamák továbbá társadalmi státusukat is továbbadják az unokáiknak és gyermekeiknek.

Ha valaki Istent vagy Darwint játszana, és megpróbálná eldönteni, hogy menjenek-e át az idősebb nők menopauzán, vagy maradjanak termékenyek, mérleget kellene vonnia, szembeállítva az egyik oldalon a menopauza előnyeit a veszteségeivel a másik oldalon. A menopauza veszteségei azok a potenciális gyermekek, akikről a nő lemond a menopauzával. A potenciális előnyök közé tartozik a szüléssel és az előrehaladott korban beköszöntő anyasággal összefüggő halál kockázatának elkerülése, és hogy elnyeri az életben maradás hasznát az unokákért és a korábbi gyermekekért. Számos részlettől függ ezeknek az előnyöknek a nagysága: mekkora a halál kockázata szülés közben és utána? Mennyire növekszik a kockázat a korral? Milyen nagy a kockázata a halálnak ugyanabban a korban gyerek nélkül, illetve az anyaság terhével? Milyen gyorsan csökken a termékenység a korral a menopauza előtt? Milyen gyorsan folytatódna a csökkenés egy idős nőben, aki nem megy át menopauzán? Mindezek a tényezők társadalmaktól függően eltérőek, és nem könnyű kiértékelni őket. Ebből következően az antropológusok továbbra is kénytelenek bizonytalanságban élni, hogy az eddig kifejtett két meggondolás – a befektetés az unokákba, és a már meglévő gyermekekben megtestesülő előző befektetések védelme – elegendő-e ahhoz, hogy kiegyenlítse a további gyerekek lehetőségének elvesztését, és hogy kielégítő magyarázatot nyújtson az emberre jellemző női menopauzára.

*

A menopauza egy további erényét is meg kell említeni, mely mindeddig kevés figyelmet kapott. Ez pedig az öreg emberek fontossága az egész törzs számára az írás feltalálása előtti társadalmakban – márpedig a világon minden emberi társadalom ilyen volt az emberi lét kezdeteitől egészen addig, amíg Kr. e. 3300 körül Mezopotámiában fel nem találták az írást. Az emberi genetika tankönyvei azt bizonygatják, hogy a természetes kiválasztódás nem tudja kigyomlálni azokat a mutációkat, melyek a kor előrehaladtával fejtik ki károsító hatásukat. Az ilyen mutációk ellen nem óv meg a kiválasztódás, hiszen az idős embereket „posztreproduktívnak” is mondják. Úgy vélem, az ilyen kijelentés szem elől téveszt egy alapvető tényt, ami megkülönbözteti az embert a legtöbb állatfajtól. Nincs olyan ember, kivéve talán egy remetét, aki valóban posztreproduktív abban az értelemben, hogy képtelen volna más, a génjeit hordozó emberek életben maradásának és szaporodásának a hasznára lenni. Elismerem, hogy a nagyon öreg emberek hozzájárulása az írásbeliség modern társadalmaihoz csökken a korral – ez az új jelenség húzódik meg az öregkor mostanság felvetett mérhetetlen mennyiségű és súlyú problémájának gyökerénél, mely magukat az időseket és a társadalom többi tagját is sújtja. Manapság írás, televízió és rádió közvetítésével szerezzük a legtöbb információnkat. Ezért fogjuk fel olyan nehezen az idősebb emberek sorsdöntő szerepét az írásbeliség előtti társadalmakban, mint az információ és a tapasztalat letéteményeseiét.

Íme, egy példa erre a szerepre. Helyszíni madárökológiai kutatómunkám során Új-Guineában és a szomszédos délnyugat-óceániai szigetvilágban olyan emberek között éltem, akik nem ismerték az írást, kőeszközöket használtak, földművelésből és halászatból tartották fenn magukat, vadászattal és gyűjtögetéssel egészítették ki a táplálékforrásaikat. Gyakran kértem a falusiakat, hogy mondják el a helyi madár-, állat- és növényfajok nevét a nyelvükön, és mindazt, amit ezekről a fajokról tudnak. Kiderült, hogy az új- guineaiak és az óceániai szigetvilág lakói felmérhetetlen értékű biológiai ismeret birtokában vannak: ezernél is több faj nevét tudják, valamint információkat mindegyik faj élőhelyéről, viselkedéséről és használ­hatóságáról az ember szempontjából. Mindez alapvető jelentőségű, mert a vadnövények és állatok táplálékforrást jelentettek, és ezek szolgáltatják valamennyi építőanyagukat, gyógy­szerüket és díszüket.

Valahányszor feltettem egy kérdést valamelyik ritka madárról, úgy tapasztaltam, csak az idősebb vadászok tudnak válaszolni, és ha végül olyan kérdést tettem fel, ami még őket is sarokba szorította, olyankor így válaszoltak: „Meg kell kérdeznünk egy öregembert [vagy egy öregasszonyt]”. Aztán elkísértek valamelyik kunyhóba, ahol egy gyakran hályogtól homályos szemű, járni alig tudó, fogatlan öregember vagy öregasszony fogadott, aki az ételt is képtelen volt megenni, ha valaki nem rágta meg neki. Ám az idős ember a törzs könyvtárának bizonyult. Minthogy a közösség nem ismeri az írásbeliséget, az öreg ember mindenkinél többet tud a helyi környezetről, és a régmúltban történt események egyetlen hiteles forrása; a ritka madár nevét és leírását is mindig megtudtam tőlük.

Az öregemberek felhalmozott tapasztalata életbe vágó az egész törzs fennmaradása szempontjából. 1976-ban például látogatást tettem a délnyugat- óceániai ciklon-övezetben, a Salamon-szigetvilágban található Rennell-szigeten. Amikor a madarak gyümölcs- és magfogyasztása felől érdeklődtem, akkor Rennell-szigeti informátoraim helyi neveket adtak meg a növényfajok tucatjaira, felsoroltak minden egyes növényfajt, valamennyi gyümölcsevő madár- és denevérfajt, és megjelölték, hogy az adott gyümölcs ehető-e az ember számára is. Fogyaszthatóság szempontjából három osztályba sorolták a gyümölcsöket: egyes gyümölcsöket soha nem esznek; másokat rendszeresen fogyasztanak; a harmadik csoportba tartozókra csak éhínség idején fanyalodnak, mint a – és itt egy kezdetben szokatlannak hangzó Renell-szigeti kifejezést használtak – a hungi kengi után. Mint kiderült, így nevezték az emlékeikben élő legpusztítóbb ciklont, mely az európai gyarmati közigazgatás keltezhető eseményeire tett utalások alapján 1910 táján sújthatta a szigetet. A hungi kengi letarolta a Rennell-sziget erdőségeinek legnagyobb részét, megsemmisítette a kerteket, és az éhhalál küszöbére sodorta az embereket. A szigetlakók úgy maradtak életben, hogy olyan vad növényfajok gyümölcseit ették, melyeket szokásos körülmények között nem fogyasztottak; ehhez részletes ismeretekre volt szükségük arról, hogy melyik növény mérgező, melyik nem, és ha mérgező, akkor egyáltalán lehetséges-e, és hogyan lehet eltávolítani a mérget bizonyos előkészítő eljárásokkal.

Amikor elkezdtem zaklatni középkorú Rennell-szigeti informátoraimat a gyümölcsök fogyaszthatóságára vonatkozó kérdéseimmel, egy kunyhóba vezettek. Amikor a szemem alkalmazkodott a homályhoz, a kunyhó végében egy igen öreg asszonyt fedeztem fel, aki segítség nélkül járni sem tudott. Ô volt az utolsó élő ember, aki közvetlen tapasztalatot szerzett a hungi kengi után biztonságosan ehetőnek talált növényekről és táplálékokról. Az öregasszony elmesélte, hogy majdnem házasulandó korba lépett gyerekként élte meg a hungi kengit. Minthogy látogatásom 1976-ban történt, a ciklon pedig hatvanhat évvel azelőtt, 1910 körül pusztított, az asszony a nyolcvanas évei elején járhatott. Az 1910-es ciklon után attól az információtól függött az életben maradásuk, amit az azelőtti utolsó nagy ciklon idős túlélői hordoztak az emlékezetükben. Újabb ciklon támadása esetén népének életben maradási esélyei az ő emlékezetétől függenének, mely szerencsére igen gazdagnak és megbízhatónak bizonyult.

Számolatlanul idézhetők az ilyen történetek. A hagyományos emberi társadalmak gyakran kerülnek szembe kisebb veszedelmekkel, melyek néhány egyén életét fenyegetik, olykor pedig olyan természeti katasztrófákkal vagy törzsek közötti háborúkkal, melyek a közösség valamennyi tagjának a létét veszélyeztetik. De egy hagyományos kis közösségben gyakorlatilag mindenki egymásra van utalva. Ebből következően a hagyományos közösségben az öreg emberek nemcsak a gyermekeik és unokáik életben maradása szempontjából lényegesek, hanem emberek százainak az életben maradása szempontjából, akik osztoznak a génjeiken.

Bármely emberi közösségnek, ahol találhatók olyan idős személyek, akik emlékeznek a hungi kengihez hasonló eseményekre, jobb esélye van a túlélésre, mint azoknak a közösségeknek, melyeknek nincsenek ilyen idős tagjaik. Az idős férfiak nem voltak kitéve a szülés közbeni halál kockázatának vagy hogy kimerülnek a szoptatás és a gyerekgondozás terheitől, úgyhogy nem is kellett kifejleszteniük a menopauza által nyújtott védelmet. Azok az öregasszonyok viszont, akik nem estek át menopauzán, apránként kiküszöbölődtek az emberi gén­állományból, mert érintették őket a szüléssel és a gyerekgondozással járó fokozott veszélyek. Az ilyen idős asszony idő előtti halála a hungi kengihez hasonló válság idején könnyen kiiktathatta valamennyi túlélő rokonát a génállományból – és ez hatalmas genetikai ár azért a kétséges előnyért; hogy még egy, esetleg két csecsemőt hozhatott a világra élemedett korában. Ahogy én látom, az öregasszonyok emlékeinek fontossága a közösség életében, sőt életben maradásában az ember női menopauzájának evolúcióját meghatározó egyik erő.

*

Természetesen nem az ember az egyetlen faj, amelyik egymással genetikai kapcsolatban álló egyedekből álló csoportokban él, és amelyiknek az életben maradása az egyes egyének között kulturálisan (tehát nem genetikusan) átadott szerzett ismerettől függ. Hajlunk például rá, hogy intelligens állatoknak tekintsük a ceteket, komplex társadalmi kapcsolatokkal és komplex kulturális hagyományokkal (amit a hosszúszárnyú bálnák énekében vélünk felfedezni). A gömbölyűfejű delfin, a másik emlősfaj, melynél megfigyelhető a női menopauza, elsőrangú példa. Mint a hagyományos vadászó-gyűjtögető emberi társadalmak, a gömbölyűfejű delfinek 50-250 egyedből álló, falkának nevezett „törzsek”-ben élnek. A genetikai tanulmányok kimutatták, hogy a gömbölyűfejű delfinek minden falkája egy-egy hatalmas családot alkot, melyben az egyedek mindegyike rokonságban áll egymással, mivel sem a hímek, sem a nőstények nem települnek át egyik falkából a másikba. A falka felnőtt nőstényeinek jelentős százaléka életének menopauza utáni időszakát tölti. Bár a szülés valószínűleg nem veszélyezteti a gömbölyűfejű delfinek életét, mint az emberek esetében a nőkét, a női menopauza azért fejlődhetett ki ennél a fajnál, mert az idősebb nőstények egészsége összeroppanhat a szoptatás és az ivadékgondozás terhe alatt.

Egyes más szociális állatfajok esetében elmaradt a pontosabb meghatározása, hogy természetes körülmények között a nőstények hány százaléka éri el a menopauza utáni kort. E fajok közé tartozik a csimpánz, a bonobó, az afrikai és az ázsiai elefánt, valamint a kard­szárnyú delfin: Ezek a fajok oly sok egyedet elveszítenek az emberi pusztítás következtében, hogy már nemigen van esélyünk kideríteni, eredeti életkörülményeik között biológiailag jelentős-e számukra a női menopauza. Ám a tudósok már nekiláttak az alapvető adatok gyűjtéséhez a kardszárnyú delfinekről. Irántuk és a többi nagy testű szociális emlősfaj iránti lelkesedést az is táplálja, hogy azonosulhatunk velük és a mieinkhez hasonló szociális kapcsolataikkal. Éppen ezért nem is lennék meglepve, ha ezen fajok némelyikéről kiderülne, hogy náluk is érvényesül a „kevesebbel többet” elv.