Jared Diamond Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója

2. Fejezet
A nemek harca

Az előző fejezetben láthattuk, hogy az emberi szexualitás megértéséhez mindenekelőtt szakí­tanunk kell egyoldalú emberi nézőpontunkkal. Kivételes állatok vagyunk abban a tekintetben, hogy a szülők többnyire együtt maradnak a párzás után, és mindketten részt vesznek a gyereknevelésben. Nem állítható, hogy a férfiak és a nők szülői hozzájárulása azonos mér­tékű: a legtöbb házasságban és társadalomban kétségkívül nagyon is egyenlőtlen. Azt leszö­gezhetjük, hogy az apák többsége valamelyest mégiscsak hozzájárul gyermekei istápolásához, még ha pusztán csak a táplálékot, a védelmet és a lakhatást biztosítja. Az ilyen jellegű hozzá­járulást olyannyira természetesnek tekintjük, hogy törvényeinkben is rögzítettük: amennyiben a genetikai próba igazolja az apaságot, az elvált (vagy a házasságot nem vállaló) apa köteles úgynevezett gyermektartást fizetni.

Ez a hozzáállás azonban csak a mi egyoldalú emberi nézőpontunkból következik; a szexuális egyenlőség tekintetében is rendellenes jelenségnek számítunk az állatvilágban, az emlősök között különösen. Ha az orángutánok, zsiráfok, egyáltalán, az emlős fajok többségének tagjai képesek volnának szavakba önteni véleményüket, habozás nélkül nevetségesnek nyilvání­tanák a gyermektartási törvényeinket. A hím emlősök a megtermékenyítést követően rend­szerint nem törődnek sem az ivadékaikkal, sem azok anyjával; túlságosan leköti őket az újabb megtermékenyíthető nőstény keresése. És nemcsak a hím emlősökre, hanem általában a hím állatokra jellemző (ha egyáltalán nyújtanak szülői gondoskodást), hogy az sokkal csekélyebb mértékű, mint a nőstényeké.

Előfordulnak azonban egészen ritka kivételek. Egyes madárfajok esetében, mint a víztaposók és a pettyes billegetőcankó, a hím költi ki a tojásokat, és neveli a fiókákat, miközben a nős­tény másik hímet keres, aki ismét megtermékenyíti, majd felneveli a következő fészekaljat. Egyes halfajok (mint a csikóhal és a tüskés pikó) és kétéltűek (mint a bábavarangy) hímjei a szájukban, egy erre a célra képződött kis tasakban, vagy a hátukon tartják az ikrákat. Mivel lehet magyarázni a női szülői gondviselés általános mintáját, egyidejűleg pedig számos ki­vételét is?

A válasz abból a felismerésből ered, hogy a viselkedésért – akárcsak a malária-rezisztenciáért vagy a fogakért – felelős gének ugyancsak átmennek a természetes kiválasztódás folyamatán. Az a viselkedési minta, ami az egyik állatfaj egyedeit hozzásegíti génjei eredményes továb­badásához, nem szükségszerűen jelent segítséget egy másik faj esetében. Azaz miután a hím és a nőstény párosodott, és létrehozott egy megtermékenyített petét, azzal a „választással” kerülnek szembe, hogy az elkövetkezendőkben milyen viselkedést kövessenek. Hagyják-e mindketten a sorsára az ivadékkezdeményt, és inkább lássanak egy újabb megtermékenyített pete létrehozásához, akár ugyanazzal, vagy egy másik partnerrel párosodva? Egyfelől meg­fontolandó, hogy a szex átmeneti felfüggesztése – a szülői gondoskodás kedvéért – javíthatja-e az első ivadék életben maradási esélyeit. Ebben az esetben további lehetőségek közül kell dönteni: mindkét szülő nyújtson-e szülői gondoskodást, vagy csak az anya, illetve csak az apa döntsön így. Másfelől, ha az ivadéknak szülői gondoskodás nélkül is egy a tízhez az esélye a megmaradásra, és ha a gondozására fordítandó idő alatt további 1000 megtermékenyített petét lehetne létrehozni, a leghasznosabb sorsára bízni az elsőt, és újabb peték megtermé­kenyítésével foglalatoskodni.

„Választások”-ként és „döntések”-ként utaltam ezekre a lehetőségekre; ez ugyan azt sugallhatja, mintha az állat emberi jellegű döntéseket hozna, tudatosan mérlegelné az alternatívákat, és végül azt használná, ami a leghatékonyabban szolgálja az érdekeit – termé­szetesen nem erről van szó. Az úgynevezett választások többsége beépült az állat anató­miájába és élettanába. A nőstény kenguruk például úgy „döntöttek”, hogy legyen erszényük, amiben a kicsinyeiket tarthatják, a hím kenguruk ellenben nem döntöttek így. A legtöbb, vagy éppen valamennyi fennmaradó választás anatómiailag mindkét nem számára lehetséges, az állat azonban az ösztöneire hallgatva nyújt (vagy nem) szülői gondoskodást, és a visel­kedésnek ez az ösztönös „választása” egyazon faj két neme között is eltérő lehet. A madárszülőknél például a hím és a tojó albatrosz, a hím, és nem a tojó strucc, a kolibrifajok többségénél a tojó, és nem a hím a gondoskodó, míg a talegalla tyúk egyik neme sincs ösz­tönösen arra beállítva, hogy élelmet vigyen a fiókáknak, bár a felsorolt fajok mindkét neme élettanilag és anatómiailag tökéletesen alkalmas lenne rá.

A szülői gondoskodást vezérlő anatómiát, élettant és az ösztönöket genetikailag programozta a természetes kiválasztódás. Mindezek együttesen alkotják a biológusok által reproduktív stratégiának nevezett viselkedés részét. Azaz a madárszülőben a genetikai mutációk és rekombinációk erősíthetik vagy gyengíthetik a fiókák táplálásának ösztönét, és ettől függően cselekedhet homlokegyenest ellentétesen ugyanannak a fajnak a hímje és a tojója. Ezek az ösztönök jelentékenyen befolyásolják, hogy hány fióka marad életben, és hány viszi tovább a szülők génjeit. Nyilvánvalóan az a fióka, amelyiknek táplálékot hord a szülő, nagyobb valószínűséggel marad életben, de mint látni fogjuk, az a szülő, amelyik lemond arról, hogy táplálékot vigyen fiókáinak, ezáltal további esélyeket nyer a génjei továbbadására. Összessé­gében tehát egy olyan gén átfogó hatása, amelynek eredményeként egy madárszülő ösztö­nösen hordja a táplálékot a fiókáinak, az ökológiai és a biológiai tényezőktől függően nö­velheti, de akár csökkentheti is a szülői géneket hordozó fiókák számát.

Azok az egyes anatómiai tulajdonságokat és ösztönöket meghatározó gének, melyek a leg­nagyobb valószínűséggel biztosítják az adott géneket hordozó utód életben maradását, hajla­mosak az egyre gyakoribb előfordulásra. Ezt a kijelentést másként is meg lehet fogalmazni: a természetes kiválasztódás hajlamos állandósítani (genetikailag rögzíteni) azokat az anatómiai felépítéseket és ösztönöket, amik elősegítik a fennmaradást és a reproduktív sikert. Ám az ezekhez hasonló kijelentéseket többnyire az evolúciós biológia fogalomkörének minden áron való meghatározásának kényszere teszi szükségessé. Ennélfogva a biológusok kénytelenek antropomorfikus nyelvezethez folyamodni, amikor a fentiekhez hasonló kijelentéseket fogal­maznak meg – azt mondják például, hogy az állat „választ” bizonyos cselekvési lehetőségek közül, vagy hogy egy bizonyos stratégiát követ. Ezt a rövidített szóhasználatot nem szabad úgy értelmezni, mintha arról volna szó, hogy az állatok tudatos terveket készítenek.

*

Az evolúció-biológusok hosszú időn át úgy gondolkoztak a természetes kiválasztódásról, mint „jó a faj” valamiféle elősegítéséről. A természetes kiválasztódás eleinte valójában az egyes állatokon és növényeken hajt végre módosításokat. A természetes kiválasztódás nemcsak a fajok (egész populációk) közötti, vagy csak a különböző fajok egyedei között folyó, és nem csak egyazon korú és nemű, azonos fajhoz tartozó egyedek közötti küzdelem. A természetes kiválasztódás lehet harc a szülők és az utódaik között, vagy a párok között, minthogy a szülők és utódaik, vagy az anya és az apa érdekei nem feltétlenül esik egybe. Ami bizonyos korú és nemű egyedek számára előnyös a génjeik átadása szempontjából, nem biztos, hogy ugyanúgy növeli az egyének egy másik kategóriájának sikerességét.

Nevezetesen, bár a természetes kiválasztódás előnyben részesíti a sok utódot hátrahagyó hímeket és nőstényeket, a követendő stratégia eltérő lehet az apa és az anya esetében. Ez a tény alapvető érdekellentétet épít a szülők kapcsolatába, és a következmények olyannyira emberiek, hogy igazán nem kell tudósnak lenni a felmérésükhöz. Vicceket szoktunk faragni a nemek harcáról, ám maga a csata nem tréfa, és nem is rendkívüli véletlen egy-egy bizonyos apa vagy anya egyes meghatározott alkalmakkor mutatott viselkedésében. Egyszerűen az az igazság, hogy a hím genetikai érdekeit szolgáló viselkedés nem szükségszerűen szolgálja nőstény szülőtársa érdekeit, és viszont. Ez a könyörtelen tény az emberi nyomorúság alapvető okai közé tartozik.

Fordítsuk figyelmünket ismét a pete megtermékenyítésén buzgólkodó hímre és nőstényre, akik a feladat elvégzése után azzal a „választással” néznek szembe, hogy most mi követ­kezzen. Ha az ivadéknak segítség nélkül is van némi esélye életben maradni, és ha az anya és az apa egyaránt sokkal több megtermékenyített petét hozhat létre az alatt az idő alatt, amit az első utód gondozásának szentelnének, akkor az anya és az apa érdeke egybeesik, és nagy egyetértésben magára hagyhatják az utódot. De tételezzük fel, hogy az újonnan megter­mékenyített, lerakott vagy kikelt tojásnak, illetve újszülött utódnak egyáltalán semmi esélye nincs a túlélésre, hacsak valamelyik szülő nem törődik vele. Ebben az esetben ténylegesen bekövetkezik az érdekek ütközése. Ha az egyik szülő a másik nyakába varrja a szülői gondoskodás kötelezettségét, aztán felkerekedik és új szexpartnert keres, azzal a saját genetikai érdekeit szolgálja az elhagyott szülő rovására, azaz önző evolúciós céljai meg­követelik, hogy elhagyja a párját és az utódját.

Az ilyen esetekben, vagyis amikor az egyik szülő gondoskodása lényeges az utód életben maradása szempontjából, az utódnevelés az anya és az apa hidegvérű versenyfutásaként képzelhető el, melynek az a célja, hogy melyiküknek sikerül előbb elhagynia a másikat és a közös utódot, hogy ő maga újabb utódok létrehozásával foglalkozzon. Ennek az elhagyásnak az ára attól függ, hogy a régi pár vállalja-e az ivadék nevelését, és hogy az elhagyó vélhetőleg talál-e fogékony új párt. Ebben az esetben a megtermékenyítés pillanatában az anya és az apa olyan játszmába kezd, melynek tétje az ivadék; egymásra merednek és így szólnak: „Én most elmegyek, keresek egy új partnert; te pedig gondozhatod ezt a porontyot, ha kedved van hozzá. De ha nem, én semmi esetre sem fogom ezt megtenni!” Ha mindketten blöffnek tekintik a másik kijelentését, akkor a magzat meghal, és mindkét szülő elveszíti a játszmát. Melyik szülő lesz az, amelyik nagyobb valószínűséggel visszakozik?

A válasz attól függ, hogy melyiknek jelentett több befektetést az utód, és hogy melyiküknek jobbak az egyéb kilátásai. Mint korábban említettem, egyik szülő sem mérlegel tudatosan; cselekedeteiket genetikailag meghatározta a természetes kiválasztódás, beépítette nemük anatómiájába és ösztöneibe. Számos állatfaj esetében a nőstény visszakozik, és egyedülálló szülőként neveli ivadékát, a hím pedig elhagyja, más fajoknál viszont a hím vállalja a felelősséget, míg megint másnál a szülők megosztják egymással ezt a kötelezettséget. Ezeket az eltérő végeredményeket három, egymással összefüggő tényező dönti el, melyek fajonként és nemenként változnak: 1. befektetés az utódba; 2. egyéb kedvező lehetőségek, melyek lezárulnának az utód további gondozásával; 3. a bizonyosság az apa- vagy az anyaságában.

*

Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy sokkal kevésbé szívesen lépünk ki egy olyan vállalkozásból, amelybe sokat fektettünk be, mint egy olyanból, amelybe csak keveset. Ez a hozzáállás egyaránt érvényes a legkülönfélébb természetű befektetéseinkre: az emberi kapcsolatokra, az üzleti ügyekre vagy éppen a tőzsdei befektetéseinkre. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy pénz, idő vagy erőkifejtés formájában valósult meg a befektetésünk. Az első találkán könnyedén véget vetünk a rosszul induló kapcsolatnak, vagy nemigen gyötrődünk egy olcsó játék megjavításával, ha néhány perc elteltével akadályba ütközünk. Ám annál többet rágódunk azon, hogy felrúgjunk-e egy huszonöt éves házasságot, vagy hogy belevágjunk-e egy drága ház átalakításába.

Ugyanez az alapelv alkalmazható a szülői befektetésre is az utódba. Abban a pillanatban, hogy a petét megtermékenyíti a spermium, a létrejövő embrió általában nagyobb befektetést képvisel a nőstény, mint a hím részéről, hiszen a legtöbb állatfaj petéje sokkal nagyobb, mint a spermiuma. Bár mind a pete, mind a spermium kromoszómákat tartalmaz, a petének ráadásképpen némi tápanyagot és anyagcserével kapcsolatos mechanizmust is tárolnia kell, hogy legalább addig segítse az embrió fejlődését, amíg az valamilyen formában táplálkozni nem kezd. Ezzel szemben a spermiumnak csak egy ostorszerű hajtómotorra van szüksége, és némi energiára, ami legfeljebb néhány napig hajtja a motort. Ennek eredményeként az érett emberi petének hozzávetőleg egymilliószor nagyobb a tömege, mint a spermiumé, amely megtermékenyíti; a kivi esetében egymillió-milliárd ugyanez az arány! Ilyenformán az embrió kezdődő élete, ha egyszerűen egy építési munkálat kezdeti szakaszának tekintjük, az anyáéval összevetve, az apa testtömegének teljesen elhanyagolható befektetését képviseli. De ez nem jelenti azt, hogy az anya már a fogantatás pillanata előtt automatikusan elveszíti a játszmát. A petét végül megtermékenyítő egyetlen spermiummal együtt a hím több százmillió más ivarsejtet hoz létre az ejakuláció során, könnyen meglehet tehát, hogy a teljes befektetése nem is marad el a nőstényétől.

A pete megtermékenyítése lehet belső vagy külső, attól függően, hogy a nőstény testén belül vagy azon kívül történik. A külső megtermékenyítés jellemzi a hal- és kétéltű fajok többségét. A legtöbb halfaj esetében például a nőstény és a hím egyidejűleg bocsátja ki a vízbe az ikrákat, illetve a spermát, ahol megtörténik a megtermékenyítés. Külső megtermékenyítéskor a nőstény szükségszerű befektetése abban a pillanatban véget ér, hogy lerakta az ikrákat. Az embriók aztán, fajtól függően, vagy önmagukra utalva lebegnek, minden szülői törődés nélkül, vagy valamelyik szülő gondoskodik róluk.

Az emberek számára a belső megtermékenyítés az ismerősebb, azaz amikor a hím be­fecskendezi a spermáját (például az erre szolgáló pénisszel) a nőstény testébe. Ezután a fajok többségénél a nőstény nem válik meg azonnal az embrióktól, hanem a fejlődés bizonyos időszakára a testében tartja őket, amíg eljutnak arra a szintre, hogy a maguk erejéből is életben maradjanak. Az egyik megoldás szerint az utód az embrionális fejlődést az anya testén kívül, tojáshéj védelmében folytatja, ahol tojássárgája formájában jut energiaellátáshoz – mint valamennyi madár, számos hüllő és a kloakás emlősök (az ausztrál illetve új-zélandi kacsacsőrű emlős és hangyászsün) esetében; vagy pedig az anyában növekedik tovább az embrió, mígnem az ivadék tojáshéj nélkül „megszületik”. Ez utóbbi változat, az elevenszülés jellemez minket, és a kloakás emlősök kivételével minden más emlőst, valamint egyes halakat, hüllőket és kétéltűeket. Az elevenszüléshez specializált belső berendezésekre van szükség – ezek közül az emlősök méhlepénye a legkomplexebb –, hogy a tápanyag eljusson az anyából a fejlődő magzatba, és a hulladék eltávolításához az embrió szervezetéből az anyáéba.

A belső megtermékenyítés tehát további befektetésre kötelezi az anyát azon a befektetésen túlmenően, amit már a pete létrehozásával megtett a megtermékenyítés előtt. Vagy a saját teste kalciumjából és tápanyagaiból készíti el a tojáshéjat és a tojássárgáját, vagy a tápanyagai felhasználásával építi az embrió testét. A tápanyagok befektetése mellett az anya elkerül­hetetlenül beruházza a terhességhez szükséges időt. Összességében tehát a belsőleg meg­termékenyített anya befektetése az apáéhoz viszonyítva valószínűleg sokkal nagyobb a költés vagy a szülés idején, mint egy külsőleg megtermékenyített anyának a még megtermé­kenyítetlen pete lerakásakor. A kilenc hónapos terhesség végére például az emberanya idő- és energiafelhasználása kolosszális a férjének vagy a barátjának a közösülés néhány percében tett szánalmasan csekély befektetéséhez képest, amikor megvált az egy milliliternyi sper­májától.

Az anya és az apa ilyen egyenlőtlen befektetésének eredményeként a belső megtermékenyítés esetében sokkal nehezebb az anya számára kibújni a költés vagy szülés utáni szülői gondoskodás kötelezettsége alól, amennyiben szükség van ilyesmire. Ez a gondoskodás számos formában nyilvánulhat meg: ilyen gondoskodás, amikor a nőstény emlősök szoptatnak, a nőstény alligátor őrzi a tojásokat, és a nőstény piton kikölti a tojásokat. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, felmerülnek más tényezők is, melyek arra késztethetik az apát, hogy akár megosztva, akár egymagában vállalja a felelősséget az utódjáért.

*

Említettem, hogy három, egymással összefüggő körülmény befolyásolja a szülő „választás”-át, hogy vállalja-e a gondoskodást, és ezek közül csak az egyik a befektetés viszonylagos nagysága. A második tényező az elmulasztott lehetőségeké. Képzeljük el magunkat állat­szülőként, amint újszülött utódunkat szemléljük, és hűvösen mérlegeljük genetikai érdekün­ket, miközben sorra vesszük, mihez kezdjünk most az időnkkel. Ez az utód a mi génjeinket hordozza, és az életben maradási esélyeit, azaz a génjeink továbbadásának esélyeit kétség­kívül javítaná, ha mellette maradnánk, védelmeznénk és táplálnánk. Ha semmi mást nem tehetünk a génjeink fennmaradásáért, akkor az szolgálja a legjobban az érdekeinket, ha gondozzuk az utódot, és nem igyekszünk olyan helyzetbe hozni párunkat, hogy egyedül ő viselje a szülői kötelezettségek terhét. Ha viszont úgy gondolkozunk, hogy ugyanezen idő alatt sokkal több utódban tudnánk elhelyezni génjeinket, akkor nyilván inkább így is kell cselekednünk, és elhagyjuk a jelenlegi párunkat és utódunkat.

Képzeljük el, hogy a megtermékenyítés után az anya- és az apaállat egyaránt ezt mérlegeli. Külső megtermékenyítés esetén az anyának és az apának nincs további töprengenivalója, és elméletileg mindketten szabadon kereshetnek másik partnert, akivel újabb ivadékokat hozhatnak létre. Igaz, életüket éppen megkezdő magzataiknak szükségük lehet bizonyos gondoskodásra, ám az anya és az apa egyenlő mértékben háríthatják egymásra a gondviselés terhét. Belső megtermékenyítéskor viszont a nőstény most már terhes, és a szülésig vagy a tojásrakásig mindenképpen neki kell a magzatok gondját viselnie. Ha az anya emlős, akkor még tovább, a szoptatás ideje alatt is tart ez a kényszerű kötelezettség. Ebben az időszakban semmiféle genetikai előnyt nem tud kovácsolni abból, ha egy másik hímmel párosodik, mivel pillanatnyilag úgysem lehet több utódja. Azaz, semmit nem veszít azzal, hogy az utód gondozásának szenteli magát.

A hím viszont, amelyik csak az imént lövellte a spermaadagját a nősténybe, ismét készen áll, hogy a következő spermaadaggal megtermékenyítsen egy másik nőstényt, potenciálisan tehát további utódoknak adhatja át a génjeit. A férfi például hozzávetőleg kétszáz millió spermiumot küld az útjára egyetlen ejakuláció alkalmával – de mondjuk, hogy „csak” néhány tízmilliót, már amennyiben helytállóak az utóbbi évtizedek felmérései az emberi spermiumok számának csökkenéséről. A legutóbbi partner 280 napos terhessége alatt 28 naponként egyetlen ejakulációval – ezt az ejakulációs gyakoriságot szinte minden, egyébként egészséges férfi könnyedén eléri – annyi spermiumot tudna szétszórni, amennyivel megtermékenyíthetné a világ hozzávetőleg kétmilliárd szaporodóképes nőjének mindegyikét, amennyiben sikerül megoldania, hogy valamennyiüknek jusson egy-egy a spermiumai közül. Ez az evolúciós logika késztet arra sok férfit, hogy miután teherbe ejti, elhagyja a nőt, és újabb utódnemzési lehetőség után járjon. Az a férfi, aki a gyermekgondozásnak szenteli magát, elmulasztja ezeket az egyéb lehetőségeket. Hasonló logika alkalmazható a belső megtermékenyítésű faj többségének hímjeire és nőstényeire is. A hímeknek ezek a kiaknázható lehetőségei döntően hozzájárulnak a női ivadékgondozás általános elterjedtségéhez az állatvilágban.

Az utolsó tényező a bizonyosság a szülőségben. Ha már elszántuk magunkat, hogy időt, erő­feszítést és tápanyagokat fektetünk be egy megtermékenyített tojás vagy embrió létreho­zatalába, tökéletesen biztosnak kell lennünk abban, hogy a saját utódunkról van szó. Ha kiderül, hogy másnak az utódja, akkor elveszítjük az evolúciós versenyt. Minden áldozatunk eredményeként egy ellenlábasunk génjeit tartottuk fenn.

A nőknek és a többi belső megtermékenyítésű nőstény állatnak nincs miért kételkedniük az anyaságot illetően. A pete az anya szervezetében található, és miután behatol a spermium, ott megy végbe a megtermékenyítés is; aztán egyszer csak elhagyja testét az újszülött vagy a tojás. A közbeeső időben egyszerűen semmiféle módon nem cserélhető ki a magzat egy másik anya magzatával. Az anya számára holtbiztos evolúciós tipp az ivadék gondozása.

De az emlősök és más belső megtermékenyítésű állatok hímjeinek nincs hasonló bizo­nyosságuk az apaságukat illetően. Persze az apa tudja, hogy az ivarsejtje bejutott a nőstény testébe. Később aztán az anya – valamilyen formában – világra hozza az újszülöttet. Honnan tudhatná a hím, hogy párosodott-e a nőstény más hímekkel, amikor éppen nem tartózkodott a közelében? Honnan tudhatná, hogy az ő vagy egy másik hím spermiuma termékenyítette meg a petét? Ennek a megkerülhetetlen bizonytalanságnak az evolúciós következtetése arra indítja a hím emlősök többségét, hogy közvetlenül a párosodás után odébbálljanak, és igyekezzenek újabb és újabb nőstényeket megtermékenyíteni, a nőstényekre pedig ráhagyják az ivadékgondozás terhét – miközben bíznak benne, hogy egy vagy több nőstényt neki sikerült megtermékenyítenie, és ezek a nőstények segítség nélkül is felnevelik az utódokat. A hím szülői gondoskodás meglehetősen bizonytalan kimenetelű evolúciós vállalkozás volna.

*

Tapasztalatból ugyanakkor tudjuk, hogy egyes fajok kivételt képeznek az általános minta alól, miszerint a párosodás után a hímek odébbállnak. Ezek három típusba sorolhatók. Az egyik típushoz a külső megtermékenyítésű fajok tartoznak. A nőstény kibocsátja a még megter­mékenyítetlen petéket; a közelben lebegő vagy a nőstényt már megragadó hím a petékre szórja a spermáját, és azonnal gondjaiba veszi azokat, mielőtt más hímeknek esélyük lenne megtermékenyíteni őket; és minthogy teljes bizonyosságban van az apasága felől, azonnal nekiláthat gondoskodni a megtermékenyített petékről. Ez az evolúciós logika késztet arra egyes hím halakat és békákat, hogy a megtermékenyítés után elvállalják az egyedülálló szülő szerepét. A hím bábavarangy például a hátsó lába köré csomagolva őrzi az ikrákat; a hím üvegbéka a növényzetben őrzi az ikrákat egy vízfolyás fölött, melybe belesnek a kikelő ebihalak; a hím durbincs pedig fészket épít, mely megvédi az ikrákat a ragadozók ellen.

A kivételek egy másik típusa a hím közösülés utáni eltávozásának uralkodó mintája alól egy figyelemre méltó, hosszú nevű jelenség: a felcserélt nemi szerepű poliandria. Mint elne­vezéséből is kiderül, ez a viselkedés éppen ellentéte az elterjedtebb poligín szaporodási rendszernek, amikor a nagy testű hímek nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, nőstényekből álló, hárem megszerzéséért. Ebben az esetben viszont a hímeknél nagyobb nőstények nekikeseredetten versengenek egymással egy-egy, hímekből álló, hárem megszerzéséért; a nőstény a hímjei mindegyike számára lerak egy fészekalja tojást, és a hímek végzik el a költés feladatának és a fiatalok nevelésének a javát, vagy éppen az egészét. Egyes parti madarak körében találjuk a legismertebb ilyen „nőszultánokat”: a jasszánáknál, a pettyes billegetőcankóknál és a Wilson-víztaposóknál. Például akár tíz Wilson- víztaposó tojóból álló csapat is üldözhet mérföldeken át egy-egy hímet. A győzedelmes tojó végül őrt áll a szó szerint kiharcolt jutalma fölött, biztosítva, hogy senki más ne vehesse igénybe annak szexuális szolgáltatásait, és hogy besorozhassa a fiókákat nevelő hímjei közé.

A sikeres nőstény számára nyilvánvalóan a felcserélt nemi szerepű poliandria képviseli az evolúciós álom beteljesülését. Megnyeri a nemek közötti harcot, és sokkal több fészekalja fiókának tudja átadni a génjeit, mintha egyedül, vagy a hím segédletével nevelné őket. Kihasználhatja szinte a teljes tojásrakó potenciálját, csakis az korlátozza, hogy hány másik nőstényt képes legyőzni a hímekért folyó küzdelemben, mely hímekre átháríthatja a szülői gondoskodás terhét. De miként alakult ki ez a stratégia? Hogyan történhetett, hogy egyes parti madarak hímjei látszólag vereséget szenvedtek a nemek harcában, és poliandrikus „társ­férjek”-ként kénytelenek élni, noha szinte az összes madárfaj elkerülte ezt a sorsot, netán egyenesen fordított is rajta, és többnejűvé vált?

A magyarázat a parti madarak szokatlan szaporodási biológiájában rejlik. Mindössze négy tojást raknak le egyszerre, a fiókák pedig koraérettek, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy kikeléskor pehelytollak borítják, nyitva van a szemük, tudnak futni és táplálékot keresni ma­guknak. A szülőnek nem kell etetnie a csibéket, csak védelmeznie és melegen tartania őket. Ezt a feladatot az egyedülálló szülő is könnyen ellátja, míg a legtöbb madárfaj fiókáinak etetéséhez két szülőre van szükség.

Csakhogy az a csibe, amelyik a kikelés után már tud szaladgálni, többet fejlődik a tojáson belül, mint a szokásosan magatehetetlen fiókák. Ehhez viszont kivételesen nagy tojásra van szükség. (Vessünk csak egy pillantást a galamb jellegzetesen apró tojásaira, melyekből gyá­moltalan fiókák kelnek ki; és azonnal megértjük, miért éppen a nagy tojásokat tojó, koraérett csibeként kikelő csirkéket nevelnek előszeretettel a tojástermelők.) A pettyes billegetőcankók tojásai az anya testsúlyának ötödét nyomják; a négy tojásból álló fészekalja az anya súlyának döbbenetes arányát, a 80 %-át teszi ki! Bár a monogám parti madár tojók is valamivel nagyobbra nőnek, mint a hímek, nyilvánvalóan kimerítő ilyen hatalmas tojásokat létrehozni. Ez az anyai erőfeszítés az, ami egy rövid és egy hosszú távú haszonhoz segíti a hímet, ha átvállalja a koraérett fiókák nevelésének nem túl terhes feladatát, és így lehetővé teszi a párjának, hogy visszanyerje a rendes súlyát.

A rövid távú előny az, hogy a párja így képessé válik újabb fészekalja tojást rakni a számára, ha az első fészekalját elpusztítaná egy ragadozó: Ez egyáltalán nem csekély haszon, mivel a parti madarak a földön fészkelnek, és tojásaik, illetve fiókáik gyakran esnek áldozatul raga­dozóknak. 1975-ben Minnesotában például egyetlen vidramenyét elpusztította a Lewis Oring ornitológus által tanulmányozott pettyes billegetőcankó populáció valamennyi fészkét. Egy Panamában a készített felmérés szerint negyvennégy jasszánafészekből negyvenkettő pusztul el.

A tojó felszabadítása egy hosszú távú hasznot is hozhat a hímnek. Ha a nőstény nem merül ki egyetlen szaporodási időszakban, akkor valószínűleg megéri a következő idényt, amikor ismét párosodhat vele. Akárcsak az emberi párok esetében, a harmonikus kapcsolatban élő tapasz­talt madárpárok is sikeresebbek a fiókák termelésében, mint az újdonsült „házas” madarak.

De a későbbi haszon reményében tanúsított nagylelkűség kockázatot is hordoz magában a hím parti madarak számára, pontosan úgy, mint az emberi hímeknek. Amint a hím magára vállalja a szülői felelősséget, megnyílik az út a párja előtt, hogy úgy használja fel a szabad idejét, ahogy akarja. Talán a nagylelkűség viszonzása mellett fog dönteni, és kitart a párja mellett, arra számítva, hogy az első fészekalja megsemmisülhet, és a hím a fészekalja pótlását igényli. De úgy is határozhat, hogy kizárólag a saját érdekeit tartja szem előtt, másik elérhető hímet keres, aki kész fogadni a második fészekalját. Ha az első fészekalja megmarad, és továbbra is lefoglalja az előző párját, akkor poliandrikus stratégiája révén a tojó megduplázza genetikai teljesítményét.

Természetesen más nőstényeknek is ugyanez lesz az elképzelésük, és hamarosan mindannyian versenyben állnak az egyre csökkenő létszámban rendelkezésre álló szabad hímekért. Ahogy múlik a szaporodási időszak, a legtöbb hímet leköti az első fészekalja gondozása, és képtelen további szülői felelősséget vállalni. Bár a felnőtt hímek és nőstények száma egyenlő, a szexuálisan elérhető hímek és nőstények aránya akár hét az egyhez értéket is mutathat a költő pettyes billegetőcankók és Wilson-víztaposók körében. Ezek a kérlelhetetlen adatok vezetnek a nemi szerep felcserélődéséhez. Bár a nőstények nyilván már eleve valamivel nagyobbak voltak a hímeknél, hogy létre tudják hozni a koraérett fiókákhoz szükséges nagy tojást, még nagyobbá fejlődtek, ezúttal azért, hogy megnyerjék a harcot a többi tojóval szemben. Azután a tojó csökkenti a részvételét az utódok gondozásban, és ő maga udvarol a hímnek, és nem fordítva.

Ilyenformán a parti madár biológiájának megkülönböztető sajátosságai – nevezetesen a koraérett fiókák, a kevés számú, de tekintélyes méretű tojások, a földön fészkelés szokása, és a jelentős arányú tojás- és fiókaveszteség – hajlamossá teszik ezeket a madarakat a hím kizárólagos ivadékgondozó szerepére és a tojók felszabadítására, vagy éppen ők azok, akik elhagyják a párjukat. A parti madár fajok tojóinak többsége kétségkívül nem aknázza ki eze­ket a lehetőségeket a poliandriára. A sarkvidék legtöbb szalonkaféléjének például a nagyon rövid tenyészidőszak nem is hagy időt egy második fészekalj felnevelésére. Csak a fajok kisebbsége körében, mint a trópusi jasszánák és a pettyes billegetőcankók déli populációjánál fordul elő vagy egyenesen szokásos a poliandria. Bár látszólag távol esik az emberi szexu­alitástól, mindenképpen tanulságos a parti madár szexualitása, mert híven illusztrálja ennek a könyvnek a fő üzenetét: egy adott faj szexualitását a faj biológiájának más tényezői formálják. Ezt a következtetést könnyebben fogadjuk el a parti madarak kapcsán, melyeknek nem tulajdonítunk erkölcsi normákat, mint önmagunkkal kapcsolatban.

*

A harmadik típusú olyan kivétel, ahol a hím nem hagyja el a párját, olyan fajoknál figyelhető meg, melyeknél – akárcsak nálunk – belső megtermékenyítés történik ugyan, de egyetlen szülő csak roppant nehezen, vagy éppen egyáltalán nem tudja segítség nélkül felnevelni az utódokat. A másik szülőre is szükség van az élelemgyűjtéshez a szülőtárs vagy az utódok számára. Az egyiknek gondoskodni kell az utódokról, míg a másik szülő táplálék után jár, védeni a területet, vagy tanítani a kicsiket. Az ilyen fajok esetében a nőstény nem lenne képes a hím segítsége nélkül táplálni és megvédeni az ivadékokat. A hímnek nem hozna evolúciós nyereséget, ha más nőstények kedvéért elhagyná a megtermékenyített párt, ha emiatt éhen halnának az előző nősténytől származó utódai. Így éppen a saját érdeke készteti arra a hímet, hogy maradjon megtermékenyített társával, és ugyanez a megfontolás érvényes a nőstényre is.

Pontosan ez a helyzet a legtöbb ismerős észak-amerikai és európai madárfaj esetében: a hímek és a tojók monogámok, és egyaránt részt vesznek a fiókák gondozásában. Mint jól tudjuk, nagyjából ugyanez áll az emberekre is: egyedülálló szülőnek lenni még a bevásárlóközpontok és a házhoz rendelhető pótmamák korában is meglehetősen nehéz. Az ősi vadászó-gyűjtögető időkben az árvaságra vagy akár csak a félárvaságra jutott gyermeknek alaposan csökkentek az életben maradási esélyei. A génjei továbbadását szorgalmazó apának, az anyához hasonlóan, érdekében áll gondoskodni a gyermekéről. Ennélfogva a legtöbb férfi élelmet, védelmet és fedelet biztosított a házastársának és a gyermekeinek. Az eredmény a névlegesen monogám házasságban élő párok szociális rendszere, illetve esetenként egy-egy gazdag férfinak elköte­lezett nőkből álló háremek. Lényegileg ugyanezek a megfontolások alkalmazhatók a gorillák­ra, a gibbonokra, egyáltalán az apai gondoskodást folytató, kisebbségben lévő emlősökre.

Ám a társszülőségnek ez a meghitt berendezkedése nem szünteti meg a nemek harcát. Az anya és az apa érdekei között nem szükségszerűen oldódik fel a feszültség, mely a szülés előtti egyenlőtlen befektetésükből fakad. A hímek még az apai gondoskodást nyújtó emlős- és madárfajok körében is hajlamosak minél kevesebb törődéssel boldogulni, úgy, hogy – főként az anya erőfeszítéseinek köszönhetően – mégis életben maradjon az utód. Ennek a kategó­riának a hímjei is igyekeznek megtermékenyíteni más hímek nőstényeit, hogy aztán a sze­rencsétlen megcsalt hím tudtán kívül gondoskodjon a csábító utódjáról. Mi tagadás, a hímek okkal-joggal válnak paranoiássá, ha a párjuk hűségére gondolnak.

A társszülőség eleve adott feszültségeire alaposan tanulmányozott és jellegzetes példát kínál az egyik európai madárfaj, a kormos légykapó. A légykapó hímek többsége névlegesen ugyan monogám, de sokan próbálnak poligám életet élni, és némelyikük sikerrel is jár. Ismét csak tanulságos lehet ennek, az emberi szexualitásról szóló könyvnek néhány oldalát egy másik, madarakkal kapcsolatos példának szentelni, mert (amint látni fogjuk) egyes madarak visel­kedése meghökkentően emberi, ám nem ébreszti bennünk ugyanazt az erkölcsi megbotrán­kozást.

És most nézzük, hogyan működik a poligámia a kormos légykapóknál. Tavasszal a hím keres egy jó fészkelőlyukat, kijelöli körülötte a területe határait, udvarol az egyik tojónak, és páro­sodik vele. Amikor ez a nőstény (ezt nevezzük az elsődleges tojónak) lerakja az első tojását, a hím bizonyos abban, hogy ő termékenyítette meg, hogy a tojót leköti a tojásai költése, és hogy közben nem érdeklik más hímek, egyébként pedig átmenetileg úgyis terméketlen: Így aztán a hím egy másik fészkelőlyukat keres a közelben, megkörnyékez egy másik tojót (ez a másod­lagos tojó), és vele is párosodik.

Amikor a másodlagos tojó elkezd tojást rakni, a hím ezúttal is bizonyos abban, hogy ő termékenyítette meg. Ugyanez idő tájt elkezdenek kikelni az elsődleges tojójának a tojásai. A hím visszatér hozzá, energiái javát a fiókák táplálására fordítja, és kevesebb, vagy semmiféle energiát nem szentel a másodlagos tojó fiókáinak táplálására. A számok mindent elmesélnek erről a kegyetlen történetről: a hím óránként átlagosan tizennégy alkalommal visz élelmet az elsődleges tojó fészkéhez, és csak hétszer a második tojóéhoz. Ha elegendő a szabad fész­kelőlyuk, a párral rendelkező hímek többsége megpróbál szert tenni egy másodlagos tojóra, és 39%-uk sikerrel is jár.

Ebben a rendszerben nyilvánvalóan lesznek nyertesek. és vesztesek. Minthogy a hím és a tojó légykapók száma nagyjából egyenlő, és minden tojónak csak egy párja van, minden egyes bigámista hímre egy balszerencsés, pár nélküli hímnek kell jutnia. A nagy nyertesek a poligám hímek, amelyek évente átlagosan 8,1 légykapó fiókát nemzenek (természetesen mindkét párja szaporulatával számolva), míg a monogám hímek mindössze 5,5 fiókát mutat­hatnak fel. A poligám hímek rendszerint idősebbek és nagyobbak a pár nélkülieknél, ők foglalják el a legjobb területeket és a legjobb fészkelőlyukakat a legjobb élőhelyeken. Mindezek eredményeként a fiókáik 10%-kal súlyosabbak más hímek fiókáinál, és ezeknek a nagyobb fiókáknak jobbak az esélyeik az életben maradásra, mint a kisebbeknek.

A legnagyobb vesztesek a pár nélkül maradt balszerencsés hímek, melyeknek egyáltalán nem sikerül utódot nemzeniük (legalábbis elméletileg – többet erről később). A másodlagos tojók is a vesztesek közé tartoznak, hiszen sokkal keményebben meg kell dolgozniuk a fiókák etetésével, mint az elsődleges tojóknak. Az előbbi óránként hússzor visz élelmet a fészekhez, míg az utóbbi mindössze tizenháromszor. Minthogy a másodlagos tojók inkább kimerítik az erőtartalékaikat, korábban pusztulnak el. Hősies erőfeszítéseik ellenére a legszorgalmasabb másodlagos tojó sem tud annyi élelmet vinni a fészekhez, mint a pihent elsődleges tojó és a hím együttesen. Egyes fiókák tehát éhen pusztulnak, és a másodlagos tojók végül az elsőd­legeseknél kevesebb fiókát nevelnek fel (átlagosan 3,4-et, szemben az utóbbiak átlagosan 5,4 fiókájával). Ráadásul a másodlagos tojók életben maradt fiókái kisebbek, mint az elsődleges tojóké, következésképpen kisebb valószínűséggel élik túl a tél és a vándorlás nehéz körül­ményeit.

Tekintettel a kérlelhetetlen statisztikákra, miért kellene bármelyik tojónak is elfogadnia a „második nő” sorsát? A biológusok okfejtése szerint a másodlagos tojók abból kiindulva választják ezt a szerepet, hogy még mindig jobb egy jó hím mellőzött második asszonyának lenni, mint egy szegényes territóriumot birtokló másodrendű hím egyetlen párjának. (Gazdag nős férfiak közismerten hasonló várakozásokat keltenek a reménybeli szeretőkben.) Kiderült azonban, hogy a másodlagos tojók nem tudatosan vállalják a sorsukat, hanem becsapják őket.

A félrevezetés leglényegesebb eleme pedig az az odaadás, mellyel a poligám hím felállítja a második háztartását pár száz méterre az első fészektől, ahonnan számos más hím területe választja el. Meghökkentő, hogy a poligám hímek nem az első fészek melletti tucatnyi lehet­séges fészkelőhely valamelyikénél udvarolnak a második társuknak, még ha azzal csökkenthetnék is a két fészek közötti ingázásra fordított időt, és több idejük jutna a fiókáik táplálására, és csökkentenék annak a kockázatát, hogy felszarvazzák őket, amíg úton vannak. Kézenfekvő a következtetés, hogy a poligám hímek inkább elfogadják a távol eső második háztartás hátrányait, azért, hogy félrevezessék a reménybeli másodlagos párt, és elrejtsék előle az első otthon létezését. Az élet kényszerhelyzetei aztán tartósítják ezt a helyzetet. Ha a felültetett kormos légykapó tojó a tojásrakás után felfedezi, hogy a párja poligám, már túl késő bármit is tenni ellene. Jobban jár, ha a tojásokkal marad, mint ha magukra hagyná őket, és egy párt keresne a még elérhető hímek közül (amelyeknek a többsége amúgy is poligám lenne), és remélné, hogy az új pár jobbnak bizonyul, mint az előző.

A hím kormos légykapók stratégiáját hímnemű biológusok az erkölcsileg semlegesen hangzó „vegyes reproduktív stratégia” kifejezéssel ruházták fel (rövidítve VRS). Ez annyit jelent, hogy a párral rendelkező hím kormos légykapók körülsompolyogják és megpróbálják meg­termékenyíteni más hímek párját is. Ha olyan tojót találnak, amelyiknek átmenetileg nincs jelen a párja, akkor megpróbálnak párosodni vele, és nem egyszer sikerrel is járnak. Vagy harsányan dalolva közelítik meg a tojót, vagy csendesen hozzálopakodnak; ez utóbbi módszer gyakrabban vezet eredményre.

A légykapóknak ezen foglalatosságának mértéke meghaladja a mi emberi képzeletünket. Mozart operájának, a Don Giovanninak az első felvonásában a Don szolgája, Leporello azzal henceg Donna Elvirának, hogy Don Giovanni csak Spanyolországban 1003 nőnél járt sikerrel. Ez hatásosan hangzik, amíg nem vesszük figyelembe, milyen hosszú életet él is az ember. Ha Don Giovanni hódításait elosztjuk harminc évre, akkor csupán tizenegy naponként csábított el egy spanyol nőt. Ezzel szemben ha egy hím kormos légykapó átmenetileg elhagyja a párját (például élelmet keres), akkor átlagosan tízpercenként lép a területére, és harmincnégy per­cenként párosodik a párjával másik hím. Valamennyi megfigyelt párosodás huszonkilenc %-a bizonyult AP-nak (alkalmi párosodásnak), és a becslések szerint a fiókák 24%-a „törvény­telen”-nek. Rendszerint a „szomszéd fiú”, azaz az egyik szomszédos territórium hímje volt a csábító.

A nagy vesztes a felszarvazott hím, akinek evolúciós katasztrófát jelentenek az AP-k és a VRS-ek. Rövid életéből egy egész tenyészidőszakot arra pazarol, hogy nem az ő génjeit hordózó fiókákat etessen. Bár a nagy győztes az első pillantásra az AP hím elkövetője. Egy kis utánagondolással megállapítható, hogy ennél azért ellentmondásosabb a mérlege: míg ugyanis másutt csapja a szelet, addig más hímeknek lehetőségük nyílik a párjukkal szerel­meskedni. Az AP-kísérletek ritkán vezetnek eredményre, ha a nőstény párja tízméteres körzetben található, de növekszik a siker esélye, ha ezen a távolságon kívül tartózkodik. Ez teszi a VRS-t különösen kockázatossá a poligám hímek számára, akik több időt töltenek a másik territóriumukon vagy a két területük között ingázva. A poligám hímek maguk is igyekeznek AP-kat végrehajtani, és átlagosan huszonöt percenként tesznek egy kísérletet; tizenegy percenként azonban egy-egy másik hím settenkedik őrizetlen territóriumára, hogy AP-val próbálkozzon. Az AP-kísérletek felében a felszarvazott légykapó hím éppen egy másik tojó után koslat olyankor, amikor otthon hagyott párját egy széptevő ostromolja.

Ezek a statisztikák kétségessé tehetnék a VRS-stratégia értékét a kormos légykapó hímek számára, ők azonban elég okosak ahhoz, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a kockázatot. Amíg nem termékenyítették meg a saját párjukat, addig 2-3 méternél nem távolodnak messzebb tőle, és elszántan vigyázzák őket. Csak azután indulnak udvarolni, amikor a tojó már megtermékenyült.

*

Most, hogy áttekintettük a nemek harcának eltérő kimenetelét az állatok esetében, nézzük meg, miként illeszkednek ebbe a képbe az emberek. Bár más tekintetben az emberi szexu­alitás egyedülálló, ha a nemek harcáról van szó, akkor egészen mindennapos. Az emberi szexualitás hasonlít sok más állatfajéra, melyeknek az utódai belső megtermékenyítés révén jönnek világra, és mindkét szülő gondoskodását igénylik. E tekintetben viszont különbözik mindazoktól a túlsúlyban lévő fajokétól, melyeknek az utódai külső megtermékenyítést követően születnek, és egyetlen szülő gondoskodik róluk, esetleg egyáltalán nincs szükségük törődésre.

Az embereknél, mint más emlős- és madárfajoknál (a talegalla tyúk kivételével), az újszülött képtelen magára hagyatottan életben maradni. Az az időszak, amíg az utód nem tud önállóan táplálkozni és gondoskodni magáról, legalább olyan hosszú az emberek esetében, mint több állatfajnál, és sokkal hosszabb; mint az állatfajok elsöprő többségénél. Ilyenformán tehát nélkülözhetetlen a szülői gondviselés. Az egyetlen kérdés, hogy melyik szülő nyújtsa ezt a gondoskodást, vagy hogy vállalja-e mindkét szülő?

Az állatok számára erre a kérdésre, mint láthattuk, az anya és az apa magzatba való szük­ségszerű befektetésének viszonylagos mértékétől, a szülői gondoskodás mellett hozott dön­téssel elmulasztott más lehetőségeiktől, és az apaság, illetve az anyaság tényének bizo­nyos­ságától függ a válasz. Ezen tényezők közül az elsőről elmondható, hogy az ember­anyának nagyobb a szükségszerű befektetése, mint az emberapának. A megtermékenyítés pillanatában az emberi pete sokkal nagyobb, mint az emberi spermium, bár ez a különbség eltűnik, vagy egyenesen a visszájára fordul, ha a petét az ejakuláció teljes spermiummennyiségével vetjük össze. A megtermékenyítés után az anya az idő és energia kilenc hónapos ráfordítására kény­szerül, amit a szoptatás időszaka követ, és nagyjából négy évig tart a vadászó-gyűjtögető életmód körülményei között, mely a földművelés hozzávetőleg tízezer évvel ezelőtti elterje­dése előtt minden emberi társadalmat jellemzett. Nagyon jól emlékszem, milyen gyorsan tűnt el az élelmiszer a hűtőszekrényünkből, amikor a feleségem a fiainkat szoptatta; energetikai szempontból az emberi szoptatás roppant pazarló. A szoptatós anya napi energiafelhasználása még mérsékelten aktív életmód mellett is meghaladja a legtöbb férfiét, és legfeljebb az edzésben lévő maratoni futók múlják felül. Mindebből következően nincs rá reális lehetőség, hogy az éppen megtermékenyített nő felkeljen a hitvesi ágyból, a házastársa vagy szeretője szemébe nézzen, és így szóljon: „Neked kell gondját viselned ennek a mag­zatnak, ha azt akarod, hogy életben maradjon, mert én bizony nem fogom!” Hitvese azonnal rájönne, hogy csupán üres fenyegetőzést hall.

A második tényező, ami a férfi és a nő eltérő érdekeit befolyásolja a gyermekgondozás kér­désében, az ilyenkor alapvetően megváltozó lehetőségek a két fél számára. A nő terhességre és – vadászó-gyűjtögető körülmények között – szoptatásra fordított ideje miatt semmit nem tehet annak érdekében, hogy másik utódot hozzon létre. A hagyományos szoptatási szokás szerint sokszor minden órában szoptattak, és az ennek következtében felszabaduló hormonok akár éveken át is tartó szoptatási menstruáció-kimaradást okoztak. Ilyenformán a vadászó-gyűjtögető anyák gyermekei több éves szünettel követték egymást. A modern társadalomban az anya ismét megfoganhat a szülést követő néhány hónapon belül, vagy mert a különféle tápszerek jóvoltából nem is szoptat, vagy mert csak néhány óránként szoptatja a csecsemőt (amire a mai nők, tökéletesen érthetően, hajlamosak a kényelem kedvéért). Ilyen körülmények között a nőnek hamarosan folytatódik a menstruációs ciklusa. Ám még a szoptatástól és a fogamzásgátlástól tartózkodó mai asszonyok is ritkán adnak újabb életet egyéves időközön belül, és élete során kevés nő szül egy tucat gyereknél többet. Egy 19. századi, sorozatosan hármasikreket szülő moszkvai asszony tartja a rekordot a gyermekek számában, hatvankilenc gyermekkel, ami döbbenetesen hangzik, amíg nem mérjük a férfiak által elért számokhoz, melyekre alább még kitérünk.

Azaz a több férj nem segíti hozzá a nőt ahhoz, hogy több utódot hozzon a világra, és ennek megfelelően nagyon kevés emberi közösségben elismert gyakorlat a poliandria. Gyakorlatilag az egyetlen ilyen társadalom a tibeti tre-ba törzsé, ám ezeknek a két férjjel rendelkező nőknek sincs több gyermekük, mint azoknak, akiknek csak a szokásos egyetlen férj jutott. A tre-ba poliandria nem is ilyen genetikai okokból, hanem a földbirtoklás tre- ba rendszerének eredményeként jött lére: a tre-ba fivérek gyakran ugyanazt a nőt veszik feleségül, hogy elkerüljék az amúgy is szerény földbirtok elaprózódását.

Az a nő tehát, aki úgy „dönt”, hogy gondozza az ivadékát, ezzel nem marad le semmiféle más reményteli reproduktív lehetőségről. Ezzel szemben egy poliandrikus víztaposó tojó átlagosan csak 1,3 fiókát hoz létre, ha csak egy párja van, ám amennyiben két hímet sikerül megkörnyékeznie, akkor 2,2 fiókát, és ha hármat, akkor 3,7 fiókát. A nő ebben a tekintetben is különbözik a férfitól, aki elméletileg a világ valamennyi fogamzóképes nőjét meg tudja termékenyíteni, ahogy arról már szó esett. A tre-ba nők genetikailag teljességgel haszontalan poliandriájával szemben, a poligínia igencsak kifizetődött a 19. századi mormon férfiaknak, akik egy feleséggel átlagosan hét gyermeket nemzettek, tizenhat-húszat két-három feleséggel, és huszonötöt az átlagosan öt feleséggel rendelkező mormon egyházi vezetők.

Ám a poligínia mindezen előnyei eltörpülnek az újabb korok önkényuralkodó hercegeinek teljesítményéhez képest; ezek a férfiak gyermekek százait nemzették, hiszen az utódok felnevelésére egy centralizált társadalom minden erőforrása a szolgálatukra állt, és nekik maguknak nem kellett közvetlenül részt vállalniuk a gyermekgondozásból. Egy 19. századi látogató történetesen azon nyolcnapos időszak során tartózkodott egy különösen nagy háremmel rendelkező indiai herceg, a haidarábádi Nizám udvarában, amikor Nizám négy felesége szült, és kilenc továbbinak a szülése volt esedékes a következő héten. Az egy élettartam leforgása alatt nemzett utódok rekordját a marokkói szultánnak, Vérszomjas Iszmáilnak, a hétszáz fiú és számolatlan, de feltételezhetően hasonló számú leány atyjának tulajdonítják. Ezekből az adatokból is kiviláglik, hogy az a férfi, aki megtermékenyít egy nőt, majd a gyermekgondozásnak szenteli magát, mérhetetlen lehetőségektől esik el ezzel a választással.

Az utolsó tényező, ami genetikailag a nőknél kevésbé kifizetődővé teszi a gyerekgondozást a férfiak számára, a tökéletesen igazolható kétség az apaság felől, amiben a férfiak valamennyi belső megtermékenyítésű faj hímjeivel osztoznak. Annak a férfinak, aki a gyermekgondozás mellett dönt, azzal a kockázattal kell számolnia, hogy az erőfeszítéseivel tudtán kívül egy vetélytárs génjeinek a fennmaradását szolgálja. Ez a biológiai tény húzódik meg a hihetetlenül leleményes és visszataszító gyakorlatok mögött, melyekkel a különféle társadalmak férfiai növelni igyekeztek – és igyekeznek – bizonyosságukat az apaságukban, úgy, hogy korlátozzák a feleségük lehetőségét a más férfiakkal folytatott közösülésre. Az ilyen gyakorlatok közé tartozik a magas menyasszony-váltság, melyet csak igazoltan szűz áruért fizettek; a hagyományos házasságtörési törvények, melyek kizárólag a résztvevő nő férjezettsége alapján állapítják meg a házasságtörés tényét (a résztvevő férfi családi állapota lényegtelen); a nők állandó kísérése vagy tényleges bezárása; a női „körülmetélés” (klitoridektómia) a nő érdeklődését hivatott csökkenteni az akár házasságon belüli, akár azon kívüli szex iránt; az infibuláció (a nő nagy szeméremajkainak csaknem teljes összevarrása) lehetetlenné teszi a közösülést a férj távollétében.

Mindhárom tényező – a nemi különbözőségek a kényszerű szülői befektetésben, az ivadékgondozással lezáruló alternatív lehetőségek és a bizonyosság a szülőségben – azt az irányzatot erősíti, hogy a férfiak a nőknél inkább hajlamosak a házastárs és a gyermek elhagyására. Ám a férfiak más helyzetben vannak, mint a hím kolibri, a hím tigris, vagy más állatfajok hímje, amelyik abban a biztos tudatban áll odébb közvetlenül a párosodás után, hogy elhagyott szexpartnere megbirkózik génjei fennmaradásának további feladatával. Az embergyerekek gyakorlatilag kétszülős gondozást igényelnek, különösen a hagyományos társadalmakban. Bár az 5. fejezetben látni fogjuk, hogy az apai törődést képviselő tevékenységek valójában sokkal összetettebbek. A hagyományos társadalmakban sok, vagy a legtöbb férfi kétségkívül nyújt bizonyos szolgálatokat a gyermekeinek és a házastársának. Ezen szolgálatok közé tartozik az élelem megszerzése és hazavitele; védelem a ragadozók ellen, továbbá más férfiak ellen, akiket szexuálisan érdekel az anya, és a gyermeket (potenciális mostohagyermeküket) konkurens genetikai kényelmetlenségnek tekintik; földterület birtoklása, és a termés elérhetővé tétele; házépítés, kertápolás és más hasznos munkák elvégzése; valamint a gyermekek, különösen a fiúk nevelése, miáltal javulnak a gyermekek életben maradási esélyei.

A szülői gondoskodás genetikai értékében mutatkozó nemi különbözőségek jelentik a férfiak és a nők eltérő hozzáállásának a biológiai alapját a házasságon kívüli szexhez. Minthogy a hagyományos társadalmakban az embergyermek számára nélkülözhetetlen a szülői gondoskodás, a házasságon kívüli szex a kifizetődőbb a férfi számára, ha az egy férjezett asszonnyal történik, akinek a férje tudtán kívüli neveli majd az e kapcsolatból született gyermeket. A férfi és a férjezett nő közötti alkalmi kaland jó eséllyel növelheti a férfi szaporodási teljesítményét, a nőét azonban nem. Ez a meghatározó különbség tükröződik a férfiak és a nők eltérő indítékaiban. A legkülönfélébb emberi társadalmakban világszerte folytatott viselkedéskutatások kimutatták, hogy a férfiakat jobban érdekli a szexuális változatosság, mint a nőket, beleértve az alkalmi és a rövid távú kapcsolatokat. Könnyen érthető ez a hozzáállás, hiszen a férfi esélyei így növekednek génjei továbbadására, a nő esélyei viszont nem. Ezzel szemben a házasságon kívüli kapcslato(ka)t folytató nő indítéka többnyire az elégedetlensége a házasságával. Az nő ilyenkor is tartós kapcsolat kialakítására törekszik; vagy új házasságra, vagy hosszú; házasságon kívüli kapcsolatra egy olyan férfival, aki a férjénél hatékonyabban látja el őt különféle érőforrásokkal, illetve jobb génekkel.