Jared Diamond Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója

3. Fejezet

Miért nem szoptatják a férfiak a csecsemőiket?

Hogyan nem fejlődött ki a hímek tejkiválasztása

Tőlünk, férfiaktól manapság elvárják, hogy vegyünk részt gyermekeink gondozásában. Semmi­féle ellenvetést nem tehetünk, minthogy gyakorlatilag mindazt teljes mértékben meg tudjuk tenni a gyermekünkért, amit a feleségünk. Amikor tehát 1987-ben megszülettek az ikerfiaim, annak rendje és módja szerint megtanultam pelenkázni, eltakarítani a hányadékot és elvégezni a többi feladatot is, ami a szülői léttel együtt jár.

Egyetlen feladat alól azonban felmentést éreztem: ez a csecsemők szoptatása volt, ami pedig láthatóan kimerítette a feleségemet. A barátaink tréfálkoztak, hogy hormonkezelésre kellene járnom, és ebből a teherből is kivenném a részemet. Ám a megkerülhetetlen biológiai tények mintha ellentmondanának azoknak, akik a nemi egyenlőséget ki akarják terjeszteni a női előjogoknak – avagy a férfiak kirekesztésének – erre az utolsó területére is. Nyilvánvalónak tűnik, hogy a férfiak nem rendelkeznek a szükséges anatómiai felszereltséggel, nem esnek át a terhesség tejkiválasztást elindító folyamatán, nem szabadulnak fel bennük a szoptatáshoz szükséges hormonok. 1994-ig úgy tudtuk, hogy szokásos körülmények között a világ 4300 emlősfajának egyetlen hímje sem alkalmas a szoptatásra. A hím tejkiválasztás nemléte ilyen­formán megoldott kérdésnek tűnhet, amire kár is több szót vesztegetni, és kétszeresen is lé­nyegtelennek tűnhet egy olyan könyvben, ami az emberi szexualitás egyedülálló sajátos­ságainak kifejlődéséről szól. Elvégre ennek a felvetésnek a megoldása mintha inkább fizio­lógiai tényektől, mint evolúciós okoktól függene, a női szoptatás kizárólagossága pedig lát­hatóan egyetemes emlős jelenség, a legkevésbé sem tekinthető egyedülállóan emberinek.

Valójában azonban a hímek tejképződésének kérdése egyenesen következik a nemek harcá­nak előzőleg fejtegetett témájából, bizonyítja a szigorúan fiziológiai magyarázatok kudarcát, és az evolúciós érvelés jelentőségét az emberi szexualitás megértésében. Igaz ugyan, hogy soha egyetlen hím emlős sem lett terhes, és hogy a hím emlősök döntő többsége szokásos körülmények között nem szoptat. De ha csak egy kicsit is elgondolkozunk, fel kell tenni a kérdést, hogy miért olyan géneket fejlesztettek ki az emlősök, melyek megszabják, hogy csak a nőstények rendelkezzenek a szükséges anatómiai kellékekkel, menjenek át a terhesség feltöltő folyamatán és csakis bennük szabaduljanak fel a szükséges hormonok. A hím és nőstény galambok egyaránt kiválasztanak begy-„tejet” a fiókák táplálására; akkor a férfiaknak miért nem sikerül ugyanúgy, mint a nőknek? A csikóhalak esetében a hím, és nem a nőstény „esik” teherbe; miért nem igaz ez az emberekre is?

Ami a terhesség feltételezett szükségességét illeti, a szoptatás legfontosabb előkészítő folyamataként, sok nőstény emlős, köztük sok nő (a többség?) anélkül is tud tejet kiválasztani, hogy előzőleg terhes lett volna. Számos hím emlős, köztük egyes férfiak melle is megna­gyobbodik, és tej képződik benne, ha mesterségesen megkapják a megfelelő hormonokat. Bizonyos feltételek között a férfiak meglepően jelentős részének még hormonkezelés nélkül is megnő a melle és megindul a tejképződése. A spontán tejképződés esetei régóta ismertek a házi kecskebakoknál, és a közelmúltban tették közzé a hím tejkiválasztás első ilyen esetét egy vadon élő emlős fajnál.

A szoptatás tehát, mindent összevetve, a férfiak élettani lehetőségein belülre esik. Amint látni fogjuk, a mai férfiak számára több evolúciós értelme lenne a szoptatásnak, mint a többi emlős faj többségének hímjei számára. Elvitathatatlan azonban a tény, hogy nem része a szokásos képességeinknek, ahogy az sem ismert, hogy más emlősfajok képességei közé tartozna, attól a bizonyos egyedüli közelmúltbeli esettől eltekintve. Minthogy a természetes kiválasztódás kétségkívül alkalmassá tehette volna a szoptatásra a férfiakat, miért nem tette meg? Ez az a nagy kérdés, amit nem lehet megválaszolni azzal, hogy egyszerűen rámutatunk a hímek adott­ságainak hiányosságaira. A hím tejképződés fényesen illusztrálja a szexualitás evolúciójának szinte minden fontos témakörét: az evolúciós érdekellentétet a hímek és a nőstények között, az apaság, illetve az anyaság bizonyosságának jelentőségét, a nemek közötti különböző­sé­geket a reproduktív befektetésekben, és a fajoknak a biológiai örökségük iránti elköte­le­zettségét.

De hogy továbbléphessünk, először is le kell győznöm az Olvasó ellenállását a hím tejkép­ződést illetően, ami abból a megkérdőjelezhetetlen feltételezésből fakad, hogy ez fiziológiai képtelenség. Csakhogy a hímek és a nőstények közötti genetikai különbségek, beleértve azokat is, amik kizárólag a nők számára tartják fenn a szoptatást, csekélyek és ingatagok. Ez a fejezet meggyőzi az Olvasót a hím tejkiválasztás megvalósíthatóságáról; majd kifejti, hogy szokásos körülmények között miért nem válik valóra ez az elméleti lehetőség.

*

A nemünket a génjeink határozzák meg, melyek az emberi test minden egyes sejtjében hu­szonhárom pár, kromoszómának nevezett mikroszkópikus csomagban találhatók. A huszon­három pár mindegyikének egyik tagja az anyánktól származik, a másikra az apánktól teszünk szert. A huszonhárom emberi kromoszómapárt számozzák, és a megjelenésükben tapasz­talható következetes eltérésekkel különböztetik meg egymástól. Amikor mikroszkópon át nézzük, 1-től 22-ig a párok mindkét tagja egyformának látszik. Csak a 23. pár, az úgynevezett nemi kromoszómák esetében térnek el egymástól, és csakis a férfiaknál, akik ebben a 23. párban rendelkeznek egy nagy kromoszómával (amit X-kromoszómának hívnak) és egy kicsivel (az Y kromoszómával). A nőknél ugyanitt két, párba rendeződött X-kromoszómát találunk.

Mi a nemi kromoszómák feladata? Számos X-kromoszóma gén a nemhez nem kötődő vonásokat határoz meg, ilyen például a vörös és a zöld szín megkülönböztetésének a ké­pessége. Az Y kromoszóma azonban olyan géneket tartalmaz, melyek a herék kialakulásáért felelősek. A megtermékenyítés utáni ötödik héten az emberi embriók egy „bipotenciális” ivarmirigyet, egy ősgonádot alakítanak ki, mely a későbbiek során akár herévé, akár pete­fészeké válhat. Y-kromoszóma jelenlétében a hetedik héten ez a meghatározatlan ivarmirigy elkezd herévé alakulni, Y-kromoszóma hiányában viszont vár a tizenharmadik hétig, és aztán petefészekké fejlődik.

A lányok második X-kromoszómája felel tehát petefészkekért, és a fiúk Y- kromoszómája a herékért. Azok az emberek, akik rendellenesen egy Y- kromoszómával és két X-kromo­szómával rendelkeznek, férfivá válnak, míg akik három vagy csak egy X-kromoszómával, nőkké. Azaz az eredeti ivarmirigyünk természetes tendenciája az, hogy ha semmi nem jön közbe, petefészekké fejlődjön; valami többlet, nevezetesen egy Y-kromoszóma szükséges ahhoz, hogy herévé változzon.

Csábító érzelmileg fűtött kifejezésekkel is szavakba önteni ezt az egyszerű tényt. Ahogy Alfred Jost endokrinológus megfogalmazta: „A férfivá válás hosszadalmas, kényelmetlen és kockázatos vállalkozás, egyfajta küzdelem a nőiség felé irányuló eredendő hajlamok ellen.” A „férfi-soviniszták” tovább is léphetnek, és a férfivá válást hősiesnek kiálthatják ki, míg a nővé válást tespedtségnek bélyegezhetik. Az ellentétes álláspont szerint viszont a nőiség tekinthető az ember természetes állapotának, míg a férfiak olyan kóros formák, amiket sajnálatos módon muszáj elviselni; ez az ára annak, hogy még több nőt lehessen létrehozni. Jómagam inkább ahhoz a tárgyszerű megállapításhoz tartom magam, hogy az ősgonádnak a petefészek felé vezető fejlődési útját az Y-kromoszóma eltereli a here felé, és semmiféle metafizikai követ­keztetést nem vagyok hajlandó levonni belőle.

*

A férfit azonban nem pusztán a heréi jelentik. A férfiúság egyéb szembetűnő jellegzetességei közé tartozik a pénisz és a prosztata, ahogy a nőiség fiziológiája sem merül ki a petefészekben (például vagina is járul hozzá). Ebből egyúttal az is kiderül, hogy az embrió más bipotenciális szervkezdeményekkel is rendelkezik az őseredeti ivarmirigy mellett. Ellentétben azonban az ősgonáddal, ezeket a struktúrákat nem közvetlenül az Y-kromoszóma határozza meg, hanem a herék által létrehozott váladék tereli őket a hím szervekké fejlődés útjára, míg a hereváladékok hiányában női szervek lesznek belőlük.

A terhesség nyolcadik hetében például a herék már kezdik termelni a szteroid herehormont, melyek közül némelyik a közeli rokonságban álló dihidrotesztoszteronná alakul át. Ezek a szteroidok (melyeket androgén hormonként ismerünk) alakítják az eredetileg több célra al­kalmas embrionális struktúrákat a pénisz makkjává, nyelévé és herezacskóvá; ugyanezek a szervkezdemények egyébként klitorisszá, kis és nagy szeméremajkakká válnának. Az embriók ugyancsak megkezdik elhatárolódásukat két készlet vezetékkel, a Müller-félével és a Wolf-csővel. A herék hiányában a Wolf-cső elcsökevényesedik, míg a Müller-féle vezeték a női magzat méhévé, petevezetékévé és belső hüvelyévé változik. A herék jelenlétével az ellen­kezője történik: az androgének arra serkentik a Wolf-csövet, hogy a hím magzat sperma­hólyagjává, ondóvezetékévé és mellékheréivé alakuljon. Ugyanakkor egy hereprotein, a Müller-féle gátló hormon azt teszi, amit a név sugall: megakadályozza a Müller-féle vezetéket abban, hogy belső női szervekké fejlődjön.

Minthogy az Y kromoszóma határozza meg a heréket, és mivel a hereváladékok jelenléte vagy hiánya meghatározza a többi hím vagy női szervet, ez azt a látszatot keltheti, mintha nem lenne mód kétséges szexuális anatómiával zárni az emberi egyedfejlődést. Azt gondol­hatnánk, hogy az Y-kromoszóma százszázalékosan szavatolja a hím, míg az Y-kromoszóma hiánya százszázalékosan szavatolja a női szerveket.

Valójában azonban a biokémiai lépések hosszú sorozata szükséges, hogy a petefészken és a herén kívül létrejöjjön a többi szerv is. Minden egyes lépés az egyik molekuláris összetevő, az enzim szintézisét tartalmazza, és ezt az egyik gén határozza meg. Bármely enzim lehet hibás vagy hiányozhat, ha a szintézisét szabályozó gént módosította egy mutáció. Az enzimhiba ilyenformán eredményezhet férfi pszeudo-hermafroditát, azaz olyan embert, aki rendelkezik bizonyos női szervekkel, továbbá herével is. Egy enzimhibás férfi pszeudo-hermafroditában megtalálhatók a biokémiai folyamatnak azokban a szakaszaiban létrejött enzimfüggő hím struktúrák, amelyekben még nem játszott szerepet a hibás enzim. Ám a magától a hibás enzimtől vagy a rá következő biokémiai lépésektől függő hím szerveknek nem sikerül kifejlődniük, és vagy a női megfelelőik helyettesítik őket, vagy egyáltalán semmi. A pszeudo-hermafroditák egyik típusa például teljesen normális nőnek látszik. Sőt, valójában sokkal inkább megfelel a férfiaknak a női szépségeszményről alkotott elképzelésével, mint az átlagos igazi nők, mert a melle fejlett, a lába hosszú és kecses. Nem egy káprázatos szépségű női divatmodellről derült ki, hogy valójában egyetlen mutáns génnel rendelkező férfi, és ennek egészen addig ők maguk sem voltak a tudatában, amíg nem került sor a genetikai vizsgálatukra.

Minthogy a pszeudo-hermafroditáknak ez a típusa a születésekor normális leánycsecsemőnek látszik, és külsőleg is a szokásos fejlődésen és pubertáson megy át, a gondra nagy valószínűséggel mindaddig nem derül fény, amíg a serdülő „leány” nem fordul orvoshoz, mert egyre csak késik a menstruációja kezdete. Az orvos aztán felfedezi a panasz lehető legegyszerűbb okát, tudniillik hogy a páciensnek nincs méhe, petevezetéke, valamint hiányzik a vaginájának felső szakasza: a hüvely öt-hat centiméter után vakon végződik. További vizsgálat normális tesztoszteront termelő heréket is kimutat, ezeknek a kialakulását egy Y-kromoszóma határozta meg, és csak abban a tekintetben rendellenesek, hogy valahol az ágyékban vagy a szeméremajkakban vannak elrejtve. Más szóval a gyönyörű modell egy egyébként normális férfi, akit történetesen genetikailag meghatározott biokémiai blokk akadályoz meg abban, hogy reagáljon a tesztoszteronra.

Ezért a gátért a sejtreceptor a felelős; szokványos esetben ez lekötné a tesztoszteront és a dihidrotesztoszteront, így ezek az androgének elindíthatnák a férfi szabályszerű fejlődésének további szakaszait. Minthogy az Y- kromoszóma normális, maguk a herék rendben kifejlődnek, és létrehozzák a Müller-féle gátló hormont, hogy, mint minden férfi esetében, megelőzze a méh és a petevezeték kialakulását. Ám mert elmarad a reagálás a tesztoszteronra, megszakad a szokásos férfi szervek fejlődése, és a fennmaradó bipotenciális embrionális ivarszervek fejlődése az alapértelmzés szerinti női utat követi: inkább női, mint hím külső ivarszervek alakulnak ki, a Wolf-cső elcsökevényesedik, következésképpen nem jönnek létre azok a külső hím ivarszervek, melyeknek a Wolf-csőből kellett volna kialakulniuk. Minthogy pedig a herék és a mellékvesék kiválasztanak némi ösztrogént, amit normálisan elnyomnának az androgén receptorok, ezeknek a receptoroknak a funkcionális hiánya (kis számban ugyanis a normális nőkben is jelen vannak) különösen nőies megjelenésűvé teszi a férfi pszeudo-hermafroditát.

Ebből is látható, hogy a férfiak és a nők közötti genetikus különbség összességében meglehetősen mérsékelt, ennek a csekély különbségnek a jelentős következményei ellenére is. Végső soron a 23. kromoszómán található némelyik gén a felelős valamennyi nemi különbözőségért. A különbözőségek természetesen nemcsak az ivarszervek közötti eltéréseket foglalják magukban, hanem a serdülőkor utáni összes többi, a nemmel összefüggő eltérést is, mint amilyen az arc- és a testszőrzet, a hangszín és a mell nagyságában mutatkozó különbségek.

*

A tesztoszteronnak és kémiai származékainak tényleges hatásai kor, szerv és faj szerint változók. Az állatfajok között jelentős különbség mutatkozik abban a tekintetben, hogy milyen sajátosságokban nyilvánul meg a nemek közötti különbség, és ezek nemcsak az emlőmirigyek fejlettségét jelentik. Az emberszabású főemlősök körében is – ide tartoznak az emberek és legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok – például ismerős megkülön­böztető jegyekkel is találkozhatunk. Az állatkertekből és fényképekről tudjuk, hogy a felnőtt hím és nőstény gorillák már nagy távolságból is megkülönböztethetőek a méretük alapján (a hím súlya a duplája a nőstényének), a fejük eltérő formájából és a hím hátának ezüstös szőrzetéből. Ha kevésbé nyilvánvalóan, de a férfiak is különböznek a nőktől, lévén valamivel nehezebbek (átlagosan 20%-kal), izmosabbak és erőteljes az arcszőrzetük. A különbség mértéke populációk szerint is változó: kevésbé jelentős például a délkelet-ázsiai és bennszülött amerikai népesség körében, minthogy ezekben a populációkban a férfiaknak átlagosan gyérebb a testszőrzetük és gyengébben fejlett az arcszőrzetük, mint az európai és dél- nyugat-ázsiai férfiaknak. De ami azt illeti, egyes gibbonfajok hímje és nősténye olyan megtévesztően hasonlóak, hogy meg sem tudjuk különböztetni őket, hacsak nem engedik megvizsgálni a genitáliáikat.

A legjellemzőbb közös vonás, hogy a méhlepényes emlősök mindkét nemének vannak emlő­mirigyei. Bár a legtöbb emlős hímjei esetében ezek a mirigyek kevésbé fejlettek, és nem funkcionálnak, s az alulfejlettség foka fajok szerint változik. Az egyik végletet a hím egerek és patkányok jelentik, melyeknél az emlőszövet nem képez kivezető csatornát vagy emlő­bimbót, és kívülről láthatatlan marad. A másik véglet a kutyák és a főemlősök (köztük az ember) esete, ahol a mirigy mind a hímeknél, mind a nőstényeknél rendelkezik kivezető csatornával és emlőbimbóval, és a pubertás előtt alig különböznek a nemek.

A serdülőkor folyamán az ivarmirigyekből, a mellékveséből és az agyalapi mirigyből felszabaduló hormonok hatására növekednek az emlősök hímjei és nőstényei közötti látható különbségek. A felszabaduló hormonok a terhes és szoptató nőstényekben további emlő­növekedést idéznek elő, és megkezdik a tejkiválasztást, melyet aztán automatikusan serkent a szoptatás. Az embereknél a tejtermelés főként a prolaktin hormon befolyása alatt áll, bár például a teheneknél a felelős hormonok közé tartozik a szomatotropin, azaz a „növe­kedési hormon” (ez a hormon áll a tejelő tehenek hormonális stimulációját övező viták közép­pontjában).

Nem árt hangsúlyozni, hogy a hímek és a nőstények közötti hormonális különbségek nem abszolút jellegűek, hanem viszonyítottak: a két nemben eltérő szintű a különböző hormonok koncentrációja, és egy bizonyos hormonra több vagy kevesebb receptorral rendelkezik a hím, illetve a nőstény. Azaz nem a teherbe esés az egyetlen módja a mell növekedéséhez és a tejtermeléshez szükséges hormonok megszerzésének. Például egészen szokásos hormonok stimulálják a boszorkánytejnek nevezett tej kiválasztását számos emlősfaj újszülötteiben. Ösztrogén vagy sárgatesthormon (progeszteron) közvetlen befecskendezése (melyek egyéb­ként a terhesség során szabadulnak fel) elindítja a mellnövekedést és a tejtermelést a szűz tehenekben és nőstény kecskékben – és ugyanígy a bikákban, a kecskebakokban és a hím tengerimalacokban is. A hormonálisan kezelt szűz tehenek átlagosan ugyanannyi tejet termeltek, mint újszülött borjút szoptató féltestvéreik. Igaz, a hormonálisan kezelt bikák sokkal kevesebb tejet termeltek, mint a szűz tehenek; ne is számítsunk rá, hogy karácsonyra megjelenik a bikatej a boltok polcain. De ebben nincs is semmi meglepő, minthogy a bikák előzőleg már behatárolták a választásukat: nem fejlesztettek tőgyet, ahol el lehetne helyezni mindazt az emlőszövetet, ami a hormonálisan kezelt szűz teheneknek a rendelkezésére áll.

Bizonyos körülmények között a befecskendezett vagy alkalomszerűen alkalmazott hormonok létrehoztak mellfejlődést és tejképződést eredményeztek az embereknél – férfiaknál és nem terhes vagy nem szoptató nőknél egyaránt. Ösztrogénnal kezelt férfi és nő rákbetegek tejet választottak ki, amikor prolaktint juttattak a szervezetükbe; a betegek egyike egy hatvannégy éves férfi volt, aki hét éven át folytatta a tejkiválasztást azután, hogy abbahagyták a hor­monkezelését. (Ez a megfigyelés az 1940-es években történt, jóval az emberi alanyokon folytatott orvosi kutatások szabályozása előtt, mely manapság tiltja az ilyen kísérleteket.) Tejképződést figyeltek meg olyan embereknél, akik a hipothalamuszra (ami az agyalapi mirigyet, a prolaktin forrását ellenőrzi) ható nyugtatószert szedtek; a szopási reflexszel kapcsolatban álló idegeket érintő műtétből magukhoz tért embereknél is, akárcsak egyes nőknél, akik hosszabb időn át ösztrogén- és a progeszteron-tartalmú fogamzásgátló tablettákat szedtek. Kedvenc esetem az a hamisítatlan „férfi-soviniszta” férj, aki nem győzött panasz­kodni a felesége „nyomorúságosan apró melle” miatt, amíg döbbenten nem tapasztalta, hogy a saját melle viszont duzzadni kezd. Kiderült, hogy a felesége bőségesen alkalmazott ösztrogén krémet, hogy a férje kívánságának megfelelően növekedésre serkentse a mellét, és ez rádör­zsölődött a férfira is.

*

Ehhez a ponthoz érve nyilván az jár az Olvasó eszében, hogy mindezek a példák nem érintik a normális férfi tejképződést, minthogy ezekben orvosi beavatkozásokról – hormoninjekciók, műtét – esik szó. De az ilyen rendellenesnek tekintett tejképződés magas szintű technikai eljárások nélkül is megeshet: pusztán az emlőbimbók ismételt mechanikus stimulációja is elegendő lehet a tejképződés elindításához számos emlősfaj szűz nőstény egyedeinél, bele­értve az embert is. A mechanikus stimuláció a hormonok felszabadításának természetes módja az emlőbimbókat a központi idegrendszeren át a hormonfelszabadító mirigyekhez kapcsoló idegi reflexek eszközével. Például egy szexuálisan érett, de szűz nőstény erszényest sza­bályszerű tejkiválasztásra lehet serkenteni egy másik anya kicsinyének a mellbimbóira helyezésével. A szűz nőstény kecskék „fejése” hasonlóképpen tejképződést indít el. Az alap­elv átvihető lehet az emberre is, minthogy az emlőbimbók manuális stimulációja pro­laktinhullámot idéz elő a férfiakban és a nem szoptató nőkben egyaránt. Tizenéves fiúk esetében a mellbimbók önstimulációjának nem is olyan ritka eredménye a tejképződés.

Kedvenc, emberekre vonatkozó példám erre a jelenségre egy közismert újság levelező rovatához, a „Kedves Abby!”-hez írott levélből származik. Egy férjezetlen nő, aki újszülött csecsemő adoptálására készül, és ég a vágytól, hogy szoptathassa a csecsemőt, megkérdezte Abbyt, hogy hormonok szedésével elérhetné-e ezt a célt. Abby a következőképp válaszolt: „Képtelen ötlet, hölgyem, csak a bajusza fog kiütközni!” Azután számos felháborodott ol­vasói levél tájékoztatta Abbyt olyan nők eseteiről, akiknek hasonló helyzetben sikerült szop­tatniuk úgy, hogy ismételten a mellükre helyezték a csecsemőt.

Orvosok és tejképződéssel foglalkozó szakemberek legújabb kutatásai szerint a legtöbb örökbe fogadó anyának három-négy héten belül már sikerül némi tejet termelnie. A javasolt előkészület a reménybeli örökbe fogadó anyának a mellpumpa használata néhány óránként a szopás szimulálására; ezt az eljárást nagyjából egy hónappal az adoptálandó csecsemő várt születése előtt kell elkezdeni. A modern mellpumpák megjelenése előtti időkben ugyanezt az eredményt érték el azzal, hogy ismételten kölyökkutyát vagy embercsecsemőt helyeztek a mellre. Az ilyen előkészület különösen a hagyományos társadalmakban terjedt el, ha a terhes asszony betegeskedőnek bizonyult, és az anyja készen akart állni, hogy a helyére lépjen és szoptassa az újszülöttet, amennyiben a lánya képtelennek bizonyulna rá. Még hetvenegy éves nagymamákról is történik említés, emlékezzünk csak Ruth anyósára, Noémira az Ótes­tamentumból. (Ruth könyve, 4. fejezet, 16. vers.)

Szokásosan megtörténik a mellgyarapodás, és alkalmilag a spontán tejképződés a kiéhe­zettségből felépülő férfiaknál. A II. világháború után példák ezreit jegyezték fel koncentrációs táborokból szabadult foglyokról; az egyik megfigyelő ötszáz esetet sorol fel egyetlen japán hadifogolytábor túlélőiről. A valószínű magyarázat, hogy az éhezés nemcsak a hormonokat termelő mirigyeket gátolja, hanem az ugyanezeket a hormonokat megsemmisítő máj működését is. Amikor folytatódik a normális táplálkozás, a mirigyek sokkal gyorsabban állnak helyre, mint a máj, úgyhogy a hormonszint hirtelen magasra szökik. Ismét forduljunk a Bibliához, és láthatjuk, hogyan előzték meg az ószövetségi pátriárkák a modern pszicho­lógusokat: Jób (21. fejezet, 24. vers) egy jól táplált férfiról megjegyezte, hogy „mellei tejjel vannak tele”.¹

Régóta ismert, hogy egyébként tökéletesen normális herékkel rendelkező és igazolt nemző­képességű kecskebakok meglepik a tulajdonosukat azzal, hogy spontánul tőgyet növesztenek és tejet választanak ki. A bakkecske tejének összetétele hasonló, mint a nőstény kecske teje, de magasabb a zsír- és a fehérjetartalma. Spontán tejképződést megfigyeltek egy foglyul ejtett majom, egy délkelet-ázsaiai rövidfarkú makákó esetében is.

1994-ben spontán hím tejképződést jelentettek egy vad állatfaj, a Malaysiában és a szom­szédos szigeteken élő repülőkutya hímjei esetében. Tizenegy foglyul ejtett felnőtt hímről bi­zonyosodott be, hogy szabályosan funkcionáló emlőmiriggyel rendelkeznek, melyek manuális nyomásra tejet adtak. Némelyik hím emlőmirigye duzzadt volt a tejtől, ami azt jelezte, hogy nem szoptattak. A többiek azonban nyilván aktívan szoptattak, mert az emlőmirigyeik kevésbé voltak duzzadtak (de működtek), akárcsak a szoptató nőstényeké. A repülőkutya különböző helyeken és időpontokban fogott csoportjai közül kettőben találtak tejkiválasztó hímeket, tejkiválasztó nőstényeket és terhes nőstényeket, míg a harmadik csoportban a hím és a nőstény felnőttek szaporodási szempontból egyaránt inaktívak voltak. A tejkiválasztó hímek heréinek mikroszkópos vizsgálata egyértelműen normális spermafejlődést mutatott ki.

Összefoglalva tehát, bár rendszerint az anyák szoptatnak, az apák pedig nem, legalábbis néhány emlősfaj hímjei birtokában vannak a szükséges anatómiai kellékeknek, a fiziológiai lehetőségnek és a megfelelő hormonreceptoroknak. A önmagukat hormonokkal kezelő vagy mások által kezelt férfiakkal is előfordulhat, hogy felszabadítják a szükséges hormonokat, bekövetkezik a mellgyarapodás, és bizonyos mértékű tejképződés is megfigyelhető. Nem egy példát ismerünk láthatóan normális felnőtt férfiakról, akik csecsemőt szoptattak; az egyik ilyen férfi, akinek elemezték a tejét, az anyatejhez hasonló szinten választott ki tejcukrot, fehérjét és elektroliteket. Mindezek a tényezők arra utalnak, hogy nem szükséges alapvető módosítás ahhoz, hogy megszokott jelenség legyen a hímek tejkiválasztása; talán csak egy csekély mutációra volna szükség a hormonfelszabadítás növelésére, vagy éppen bizonyos hormonok gátlásának csökkentésére.

Az evolúció kétségkívül nem úgy alkotta meg a férfit, hogy szokásos körülmények között hasznosítsa ezt a fiziológiai potenciált. Számítógépes analógiával élve úgy is fogalmazhatunk, hogy legalábbis néhány férfi rendelkezik a hardware-rel; egyszerűen csak nem arra prog­ramozott minket a természetes kiválasztódás, hogy használjuk is. De miért nem?

*

Ennek megértéséhez vissza kell térnünk az ebben a fejezetben alkalmazott élettani érveléstől a 2. fejezetben taglalt evolúciós okokhoz. Idézzük fel, hogyan is végződött úgy a nemek harca, hogy az emlősfajok 90%-ánál az anya nyújtja a szülői gondoskodást. Azoknál a fajoknál, ahol az ivadék minden szülői törődés nélkül is életben marad, nyilvánvaló, hogy fel sem merül a hím tejképződés kérdése. Ezen fajok esetében nemcsak szoptatásra nincs szükség: táplálékot sem kell hordaniuk, sem megvédeni a territóriumot, nem kell védeniük vagy tanítaniuk az ivadékokat, egyáltalán, semmi gondjuk az utódaikkal. A hím genetikai érdekeit az szolgálja a legjobban, ha újabb nőstények után veti magát, hogy megtermékenyítse őket. Azt a nagylelkű hímet, amelyiknek a mutációja lehetővé teszi, hogy szoptassa az ivadékait (vagy más módon viselje a gondjukat), gyorsan kirekesztenék a szaporodásból az önző normális hímek, melyek tartózkodtak a szoptatástól, és így több utódot tudtak létrehozni.

Csak az apai gondoskodást ismerő 10%-nyi emlősfaj számára érdemel figyelmet a hím tejképződés kérdése. Ebbe a kisebbségbe tartoznak az oroszlánok, a farkasok, a gibbonok, a fehér selyem-majmok – és az emberek. De e fajok esetében sem szükségszerűen a szoptatás a legértékesebb tevékenység, amivel a hím részt vállalhat az ivadékgondozásban. A hím oroszlánnak valójában az a dolga, hogy elűzze a kölykei megölését tervező hiénákat és más oroszlánokat. Őrjáratot kell tartania a területén, és nem otthon ülnie, a kölyköket szoptatnia (amit a kisebb testű nőstény oroszlánok tökéletesen el tudnak látni), míg a kölykök ellenségei a közelben sompolyognak. A farkasapa akkor teheti magát a leghasznosabbá, ha elhagyja az odút, és hússal tér vissza a farkasanyához, aki a hús révén termel tejet a szervezetében. A gibbonapa azzal teszi a legtöbbet, hogy pitonokra és sasokra les, melyek elragadhatnák a kicsinyeit, és éberen elkergeti a többi gibbont a gyümölcsfáktól, melyeken a párja és a kölykei táplálkoznak, míg a selyem-majom apa ikrei hurcolásával tölti ideje java részét.

Mindezek a kibúvók még nyitva hagyják a lehetőséget, hogy létezhetnek bizonyos emlősfajok, melyeknél a hím szoptatás hasznos lehet a hímnek és az ivadékának. A kalapácsfejű repülőkutyáról kiderülhet, hogy ez az egyik ilyen faj. De még ha akadnának is emlősfajok, melyek számára előnyös volna a hím tejképződés, ez a felismerés beleütközne az evolúciós elkötelezettségnek nevezett jelenség által felvetett problémákba.

Az evolúciós elkötelezettség mögött húzódó elképzelés az ember által készített eszközök analógiájával világítható meg a legkönnyebben. Egy teherautógyártó könnyen módosíthatja ugyanazt az alapmodellt a különböző, de egymáshoz viszonylag közeli célok szerint, mint mondjuk a bútorok, lovak vagy fagyasztott élelem szállítása. Ezeket a különböző célok elérhetők néhány kisebb variáció készítésével ugyanannak az alapvető teherautónak a szállítórekeszére, úgy hogy csak alig, vagy egyáltalán nem kell változtatni a motoron, a féken, a tengelyeken és más nagyobb alkotóelemeken. Egy repülőgépgyártó ugyanígy kisebb módosításokkal használhatja ugyanazt a modellt utasok, ejtőernyősök vagy teherfuvar szállítására. De nem megvalósítható a teherautó átalakítása repülőgéppé, ahogy fordítva sem, mert egy teherautó túl sok tekintetben lett elkötelezve a „teherautóság”-nak: nehéz karosszéria, dízelmotor, fékrendszer, tengelyek és így tovább. Repülőgép építését senki nem kezdené teherautóval, hogy aztán repülőgéppé módosítsa; inkább teljesen elölről, és eleve repülőgépnek.

Az állatokat ezzel szemben nem a rajzasztaltól tervezték optimális megoldásként valamilyen eltervezett életmódra; már létező állatpopulációkból fejlődtek ki. Az evolúciós változások az életmódban bekövetkező és egyre halmozódó kis változások felgyűlésével nyilvánulnak meg egy-egy evolúciós megoldásban, mely a különböző, de rokon életmódokhoz való alkal­mazkodást segíti. Ha elképzelünk egy bizonyos, és csak ehhez a bizonyos életmódhoz számos alkalmazkodással specializálódott állatot, az nemigen fejleszthette ki az ehhez szükséges, és egyenként különböző életmódokat megkövetelő számos alkalmazkodást, vagy csak nagyon-nagyon hosszú idő után tehet így. Egy nőstény emlős például, mely eleven utódot hoz a világra, nem fejlődhet madárszerű tojásrakóvá pusztán azzal, hogy a megtermékenyítés nap­ján kilöki magzatát a külvilágra; ehhez ki kellett volna fejlesztenie a madárszerű mechaniz­musokat a tojássárgája és a tojáshéj előállítására; és a szárnyasoknak a tojásrakáshoz szük­séges többi elkötelezettségét is.

Idézzük fel, hogy a melegvérű gerincesek két fő osztályánál, a madaraknál és az emlősöknél a hím ivadékgondozás szabály a madarak, és kivétel az emlősök között. Ez a különbség a madarak és az emlősök fejlődésének hosszú evolúciós története során eltérő megoldások eredményeként jött létre arra a kérdésre, hogy mihez kezdjenek a belsőleg éppen meg­termékenyített petével. Ezeknek a megoldásoknak mindegyike egész sor, a madarak és az emlősök esetében is eltérő alkalmazkodást követel meg, amelyeknek minden mai madár és emlős mélyen elkötelezett.

A madarak azon megoldás mellett kötelezték el magukat, hogy a nőstény gyorsan megszabadul az embriótól, becsomagolja sárgájába, körülveszi kemény héjjal, olyan fejletlen és teljesen magatehetetlen állapotban, hogy ebben a lényben az embriológusok kivételével senki nem ismerné fel a madarat. Az embrió fejlődése az anya testén belül csak egy, legfeljebb néhány napig tart. Ezt a kurta belső fejlődést az anya testén kívüli, sokkal hosszabb fejlődés időszaka követi, a költés akár 80 napján át, míg kikel a tojás, illetve a kikelt fiókák táplálásának és gondozásának akár 240 napján át, amíg megtanulnak repülni. Ha egyszer lerakták a tojást, semmi olyasmit nem követel meg a fiókák fejlődése, amihez kizárólagosan az anyára lenne szükség. Az apa ugyanúgy ülhet a tojáson, és melegen tarthatja, mint az anya. A kikelés után a legtöbb madárfaj fiókái ugyanazt a táplálékot fogyasztják, mint a szüleik, és az anyához hasonlóan, az apa is gyűjtheti és hordhatja az élelmet a fészekhez.

A legtöbb madárfaj esetében a fészeképítéshez, a tojás- és a fiókagondozáshoz mindkét szülő részvételére szükség van. Azon madárfajok esetében, ahol ezekhez a feladatokhoz az egyik szülő is elegendő, ez a szülő gyakrabban az anya, mint az apa, a 2. fejezetben tárgyalt okok miatt: a tojónak nagyobb a kényszerű befektetése az embrióban, az apai ivadékgondozás által a hím előtt lezáruló lehetőségek, és a belső megtermékenyítés eredményeként a hím cseppet sem meggyőző bizonyossága az apaságban. Ám valamennyi madárfajról elmondható, hogy a tojó kényszerű befektetése sokkal kisebb, mint bármely emlősfaj esetében, mert a fiatal madár a fejlődés sokkal korábbi szakaszában „születik” (azaz rakják le, mint tojást), mint akár a legfejletlenebb újszülött emlős. Az anyán kívüli fejlődés aránya – azoknak a kötelességeknek az ideje, amelyeket elvileg megoszthatna egymással az anya és az apa – az anyán belüli fejlődés idejéhez képest sokkal magasabb a madarak, mint az emlősök esetében. Egyetlen anyamadár „terhessége” – a tojásképzés ideje – sem mérhető az emberi terhesség kilenc hónapjához, de a legrövidebb emlős terhesség tizenkét napjához sem.

Ilyenformán a tojómadarakat nem lehet olyan könnyen rákényszeríteni az ivadékok gondo­zására, mint az emlősöket, míg az apa gondtalanul udvarol valahol másutt. Mindez hatással volt az evolúciós programozásra, nemcsak a madarak ösztönös viselkedése, hanem az ana­tómiájuk és az élettanuk tekintetében is. A fiókáikat a begyükből kiválasztott „tej”-jel tápláló galamboknál például az apa és az anya is úgy fejlődött, hogy tudjon tejet kiválasztani. A madaraknál a kétszülős ivadékgondozás számít a szabálynak, és bár azon madárfajok esetében, melyeknél egyetlen szülő látja el ezt a feladatot, rendszerint az anya a gondviselő, egyes madárfajoknál az apa az. Ez a fajta fejlődés pedig példátlan az emlősök körében. A kizárólagosan apai gondoskodás nemcsak a felcserélt nemi szerepű poliandrikus parti mada­rakat jellemzi, hanem egyes más madárfajokat is: a struccot, az emut és a tinamut.

A madaraknak a belső megtermékenyítés és a rákövetkező embrionális fejlődés által felvetett problémákra választott megoldásához specializált anatómia és fiziológia járul. A hímnek nincs petevezetéke, de a tojó petevezetékéből egy adag albumin (a tojásfehérjét alkotó fehérje) választódik ki, egy másik adagból lesz a belső és a külső tojáshéjhártya, és egy újabb adag alkotja magát a tojáshéjat. Mindezek a hormonálisan szabályozott struktúrák és a vázolt anyagcsere-mechanizmusok képviselik az evolúciós elkötelezettséget. A madaraknak hosszú időn át kellett fejlődniük ezen az úton, mivel a tojásrakás már az ősi hüllőknél elterjedt szokás volt, és a madarak tőlük örökölhették tojáskészítő kellékeik javát. Azok a teremtmények, melyek már felismerhetően madarak, és nem hüllők – mint a híres Archaeopteryx –, a kövületek tanúsága szerint 150 millió évvel ezelőtt tűntek fel. Az Archaeopteryx szaporodási biológiája ugyan ismeretlen, a nagyjából 80 millió évvel ezelőtti dinoszauruszfészek és -tojások maradványai arra utalnak, hogy a madarak hüllő őseiktől örökölték a fészkelő viselkedést, akárcsak a tojásrakást.

A mai madárfajok jelentős eltéréseket mutatnak ökológiájukban és életmódjukban, a légi akrobatáktól a röpképtelen futóbajnokokig és a tengeri búvárokig, a parányi kolibritól a kihalt óriás elefántmadarakig, az antarktiszi télben fészkelő pingvinektől a trópusi esőerdőben szaporodó tukánokig. Az életmódbeli sokféleség ellenére valamennyi létező madár elkö­telezett maradt a belső megtermékenyítésnek, a tojásrakásnak, a költésnek és a madárszerű reproduktív biológia más megkülönböztető sajátosságainak, csupán kisebb, fajok szerinti vari­ációkkal. (Az alapvető kivétel az Ausztráliában és a csendes-óceáni szigetvilágban élő tale­galla tyúk, mely nem a teste hőjével, hanem külső hőforrás segítségével költi ki a tojásait, mint az erjedés hője, a vulkáni hő vagy a nap heve.) Ha valaki az első tollvonással kezdve nekilátna madarat készíteni, talán elő tudna hozakodni jobb, de egészen különböző sza­porodási stratégiával, mondjuk, mint amilyen a denevéreké, melyek repülnek, mint a madár, de elevenszülők, és szoptatnak. Akármilyen erényeit fedezhetjük is fel a denevérek meg­oldásának, túl sok lényegi változást követelne meg a madaraktól, melyek ilyenformán elköte­lezettek maradnak a saját megoldásukhoz.

*

Az emlősöknek is adott a maguk evolúciós elkötelezettségének hosszú históriája ugyanannak a problémának a megoldására, vagyis hogy mit kezdjenek a belsőleg megtermékenyített petével. Az emlős megoldás terhességgel kezdődik, azaz anya testén belüli embrionális fejlődéssel, ami sokkal tovább tart, mint bármely madáranyának. A vemhesség időtartama a bandikut tizenkét napjától az elefánt huszonkét hónapjáig terjedhet. A nőstény emlős súlyos kezdeti lekötöttsége lehetetlenné teszi számára, hogy kibújjon a további kötelességvállalás alól, és ez vezetett a nőstények tejképződésének kifejlődéséhez. Minként a madarak, az emlősök is nyilvánvalóan régóta kötődnek sajátos megoldásukhoz. A szoptatás ugyan nem hagyott fosszilis nyomokat, de ez közös mindhárom ma élő emlőscsoport (kloakások, erszényesek és méhlepényesek) esetében, melyek fejlődési útja 135 millió évvel ezelőtt vált el egymástól. Ilyenformán a szoptatás feltételezhetően már korábban megjelent egyes emlősszerű őshüllőknél (az úgynevezett Therapsidáknál).

Ahogy a madarak, az emlősök is elkötelezték magukat a saját specializált reproduktív anatómiájuknak és fiziológiájuknak. Ezen specializációk közül némelyik jelentékenyen eltér a három emlőscsoportnál; így a méhlepényes fejlődés viszonylag érett újszülöttet eredményez, korábbi szülést és viszonylag hosszabb születés utáni fejlődést az erszényeseknél, és tojásrakást a kloakás emlősöknél. Ezek a specializációk legalább 135 millió éve megtörténtek.

Összevetve a három emlőscsoport közötti különbségeket az emlősök és madarak közötti különbségekkel, az eltérés csekélynek mondható a három emlős csoport között. Egyetlen emlős sem fejlesztette ki újra a külső megtermékenyítést, és nem hagyott fel a szoptatással. Nincs olyan erszényes vagy méhlepényes emlős, mely ismét rátért volna a tojásrakásra. A fajok szerinti eltérések a szoptatásban pusztán mennyiségi különbségek: ebből több, abból kevesebb. A sarki fókák teje például tápanyaggal telített, magas a zsírtartalma, és csaknem teljesen cukormentes, míg az emberi tej kevesebb tápanyagot tartalmaz, cukros, és alacso­nyabb a zsírtartalma. Az elválasztás a tejtől és a szilárd ételre szoktatás a hagyományos vadászó-gyűjtögető társadalmakban egy akár négy évig terjedő időszak során játszódik le. A másik véglet a tengerimalac és a mezei nyúl: ezek néhány nappal a születés után képesek szilárd táplálék rágcsálására, és röviddel később szükségtelenné válik a szoptatás. A tengeri malacok és a mezei nyulak fejlődhetnének a koraéretten kikelő madárfajok irányába, mint a csirkék és a parti madarak, melyeknek az éppen kikelt fiókái már nyitott szemmel futká­roznak, és maguk találják meg a táplálékukat, de még nem tudnak repülni vagy teljes mér­tékben szabályozni a testhőmérsékletüket. Ha a földi élet túléli az ember jelenlegi tömeg­mészárlását, a tengerimalacok és a mezei nyulak evolúciós leszármazottai akár el is vethetik örökölt evolúciós elkötelezettségüket a szoptatáshoz – alig néhány tízmillió év alatt.

Elméletileg tehát más reproduktív stratégiák is működőképesek lennének az emlősök szá­mára, és néhány mutációval az újszülött tengerimalac vagy mezei nyúl olyan újszülött emlőssé alakulhatna át, melynek egyáltalán nincs szüksége tejre. Ez azonban nem történt meg: az emlősök megmaradtak evolúciósan elkötelezettnek sajátos reproduktív stratégiá­juk­hoz. Hasonlóképpen – bár láthattuk, hogy a hím tejképződés élettanilag nem lehetetlen, és bár ugyancsak kevés mutációt igényelne – a nőstény emlősök mérhetetlen evolúciós előnnyel rendelkeznek ahhoz, hogy a hímek belevágjanak ilyen irányú élettani potenciáljuk töké­letesítésébe. Évek tízmilliói során a nőstények, és nem a hímek mentek át a tejtermelést meghatározó természetes kiválasztódáson. Mindazon fajok esetében, melyeket annak bemu­tatására említettem, hogy a hím tejképződés igenis lehetséges – emberek, szarvasmarhák, kecskék, kutyák, tengerimalacok és a kalapácsfejű repülőkutyák – a tejet kiválasztó hímek jóval kevesebb tejet termelnek, mint a nőstények.

*

Mégis, a kalapácsfejű repülőkutyákkal kapcsolatos kínos felfedezés tűnődésre késztethet némelyeket, hátha akadnak még mindeddig felfedezetlen fajok, melyeknek a nősténye és a hímje megosztja a szoptatás terhét – vagy olyan, amelyik a jövőben ilyenné fejlődhet. A kalapácsfejű repülőkutya evolúciós története gyakorlatilag ismeretlen, így nem részletezhetjük, milyen feltételek hatására mutatkozott előnyösnek a hímek tejképződése, és azt sem tudjuk, hogy gyakorlatilag mennyi tejjel látják el a hím denevérek az ivadékaikat (ha egyáltalán ellátják). Elméletileg azonban könnyen felvázolhatjuk azokat a feltételeket, melyek kedveznek a hím tejképződés kifejlődésének. Ezeknek a feltételeknek a következőképp kell festeniük: akkora alom kölyök, amelynek az ellátása nagy terhelést jelent; monogám hím- nőstény párok; és az apa hormonális felkészítése a tejkiválasztásra, amíg a párja még terhes.

Az az emlősfaj, melyre a legjobban ráillik ezen feltételek némelyike – az emberi faj. Az orvostudomány fejlődésével a feltételek egyre inkább megváltoztathatók. A modern gyógyszerekkel és a csúcstechnológiát felhasználó megtermékenyítési módszerekkel egyre gyakoribb az ikrek és a hármasikrek születése. Az emberi ikrek szoptatása olyan mértékű energiafelhasználást jelent, ami megközelíti az újonckiképző táborban élő katonáét. A házastársi hűtlenségről szóló tömérdek vicc ellenére, a genetikai vizsgálatok azt mutatják, hogy az amerikai és európai csecsemők döntő többségét valóban az anya férje nemzette. A méhmagzatok genetikai vizsgálata egyre általánosabb gyakorlattá válik, és lehetővé teszi a férfiak számára, hogy százszázalékosan bizonyos lehessen az apaságában.

Az állatok esetében a külső megtermékenyítés kedvez a hím ivadékgondozás evolúciójának, a belső megtermékenyítés pedig ellene irányul. Ez a tény ugyan akadályt jelent más emlősfajok hím szülői befektetései számára, manapság azonban kedvező az embereknél, mert az elmúlt két évtizedben valósággá váltak az in vitro külső megtermékenyítési technikák. Termé­szetesen a világ csecsemőinek döntő többsége még mindig természetes módon fogan meg. De azoknak a termékenységi nehézségekkel küzdő idősebb nőknek és férfiaknak a növekvő száma, akik gyermekre vágynak, és az emberi termékenység egyes tanulmányokban jelzett csökkenése korunkban (ha ugyan igaz) szükségszerűen oda vezet, hogy egyre több emberi csecsemő jöjjön létre külső megtermékenyítéssel – ahogy a halak és a békák többsége.

Mindezek a körülmények az emberi fajt avatják az emlős hímek tejképződésének elérésére esélyes jelöltté. Bár a jelöltség évmilliókig tarthat; mialatt a természetes kiválasztódás csiszolja és tökéletesíti, a technika segítségével módunkban áll rövidre zárni az evolúciós folyamatot. A manuális emlőbimbó-stimulció egyes változatai és a hormoninjekciók hama­rosan kibontakoztathatják a reménybeli apa – akinek a bizonyosságát az apaságában meg­szilárdítja a DNS-próba – lappangó potenciálját, hogy tejet termeljen, anélkül, hogy genetikai változásokra kelljen várakoznia. A hím tejképződés számos potenciális előnyt hordoz. Elősegítené azt a fajta érzelmi kötődést az apa és a gyermek között, ami jelenleg csak a nők és csecsemőik között alakul ki. Sok férfi valójában féltékeny a szoptatásból fakadó különleges kötődésre, mely, az anyára korlátozódása miatt, a kizártság érzését kelti bennük. A fejlett országokban manapság sok, vagy éppen a legtöbb anya gyakorlatilag nem tudja ellátni a szoptatás feladatát a munkája, betegség vagy elégtelen tejképződés miatt. De nemcsak a szülők, hanem a csecsemők is hasznot húzhatnak a szoptatásból. A szoptatott csecsemők erősebb immunvédelemre tesznek szert, és kevésbé fogékonyak számos betegségre, köztük a hasmenésre, fülfertőzésekre, gyerekkori cukorbetegségre, influenzára, vékony- és vastagbél-gyulladásra és a SIDS-re (hirtelen csecsemőhalál tünetegyüttes). A hím tejképződés mind­ezeket az előnyöket nyújtaná a csecsemőknek, ha az anya valamilyen okból alkalmatlan a szoptatásra.

El kell azonban ismerni, hogy a hím tejképződés akadályai nemcsak fiziológiaiak, melyeken nyilvánvalóan felül lehet kerekedni, hanem pszichológiai természetűek is. A férfiak hagyo­mányosan női feladatnak tekintik a szoptatást, és a többi férfi kétségkívül nevetségesnek fogja tartani az első férfiakat, akik szoptatják a csecsemőjüket. Az emberi szaporodáshoz azonban máris egyre nagyobb számban kötődnek olyan eljárások, amik néhány évtizeddel ezelőtt még nevetségesnek tűntek: ilyen a közösülés nélküli külső megtermékenyítés, a nő megter­mékenyítése ötvenéves kor fölött, az egyik nő magzatának kihordása egy másik nő méhében, és az egy kilogramm alatti koraszülöttek életben maradása a csúcstechnikájú inkubátor- módszerekkel. Kiderítettük, hogy a női tejképződés melletti evolúciós elkötelezettségünk élettanilag ingatag alapokon áll; pszichológiailag is megrendíthetőnek bizonyulhat. Fajként talán éppen az a legjelentősebb megkülönböztető vonásunk, amivel egészen és össze­ha­sonlíthatatlanul egyedül állunk az állatvilágban, hogy hatalmunkban áll ellenevolúciós dön­téseket hozni. Többségünk lemond a gyilkosságról, az erőszakról és a népirtásról, a génjeink továbbadásában mutatkozó előnyeik, és széles körű előfordulásuk ellenére más állatfajok és a korai emberi társadalmak körében. Elképzelhető, hogy a hímek tejkiválasztása lesz a következő ilyen ellenevolúciós választás?