Jared Diamond Miért élvezet a szex? Az emberi szexualitás evolúciója

4. Fejezet
Alkalmatlan idő a szerelemre

Az örömszerzést szolgáló szex evolúciója

Első jelenet: sejtelmesen megvilágított hálószoba; az ágyon jóképű férfi fekszik. Gyönyörű, fiatal nő hálóingben beugrik az ágyba. Gyémántköves jegygyűrű villan a bal kezén, míg a jobbjában kis kék papírcsíkot szorongat. Lehajol, és megcsókolja a férfi fülét. Nő: Drágám! Éppen ez az alkalmas időpont! Következő jelenet: Ugyanaz a hálószoba, ugyanaz a pár, és nyilvánvalóan szerelmeskednek, de a részleteket ízlésesen homályba borítja a halvány megvilágítás. Aztán a kamera a naptárra vándorol, melyet – az idő múlását jelezve – lassan pörget egy kecses kéz, mely ugyanazt a gyémántköves jegygyűrűt viseli. Következő jelenet: Az előbbi vonzó pár boldogságtól sugárzó arccal tart egy patyolattiszta, mosolygó csecsemőt. Férfi: Drágám! Olyan boldog vagyok, hogy az Ovu-stick megmondta, melyik volt pontosan az alkalmas időpont! Utolsó kocka: ráközelítés a kecses kézre, amely a kis kék papírcsíkot tartja. A képfelirat a következő: „Ovu-stick. Házi vizeletelemző az ovuláció megállapítására”. Ha a páviánok értenék a tévéadásainkat, ellenállhatatlanul mulatságosnak tartanák a fenti jelenetsort. Nincs az a hím vagy nőstény pávián, amelyiknek házi hormontesztre lenne szüksége a nőstény peteérésének, az ovulációjának a megállapítására; ebben az időszakban bocsát ki egy petét a petefészek, és ilyenkor megtermékenyíthető. Ennek jeleként a nőstény vaginája körül a bőr megduzzad, és távolról is látható élénkvörösre színeződik, miközben jellegzetes szaggal is hirdeti az eseményt. Egy különösen ostoba hím azonban még mindig elvétheti a lényeget, ezért a nőstény lekuporodik előtte, és felkínálja hátsó felét. A legtöbb nőstény állat ugyanígy tisztában van saját peteérésének idejével, és határozott vizuális jelekkel, szagokkal és/vagy viselkedéssel hirdeti azt a hímeknek.

Mi bizarrnak tartjuk a nőstény páviánok élénkvörös hátsó fertályát. Valójában pedig mi, emberek vagyunk azok, akiknek az alig észlelhető peteérése az állatvilág elenyésző kisebbségéhez sorol minket. A férfiaknak nincs megbízható eszközük annak észlelésére, mikor termékenyíthető meg a partnerük, és a hagyományos társadalmakban a nőknek sem. Elismerem, hogy sok nő fejfájást vagy más sajátos érzést tapasztal ciklusa félideje körül. Ám fogalmuk sem lenne róla, hogy ezek a peteérés jelei, ha a tudósok nem mondták volna meg nekik – és úgy 1930-ig a tudósok sem jöttek volna rá.

A nőket meg is lehet tanítani az ovuláció észlelésére a testhőmérsékletük vagy a nyálka figyelésével, ez azonban alapvetően eltér a nőstény állatok ösztönös tudásától. Ha nekünk is volna ilyen ösztönös tudásunk, az ovulációs tesztkészletek és a fogamzásgátlók gyártói nemigen űzhetnék virágzó üzletüket.

Különösek vagyunk abban a tekintetben is, hogy szinte folyamatosan szerelmeskedünk, ami a rejtett ovuláció közvetlen következménye. A legtöbb állatfaj a szexet az ovuláció harsányan hirdetett időpontja körüli rövid ivarzási időszakra korlátozza. Ivarzási időszakban a nőstény pávián a teljes szexuális absztinencia után akár száz alkalommal is közösül, míg a nőstény berber makákó átlagosan tizenhét percenként osztogatja a kegyeit, legalább egyszer a csoportja minden felnőtt hímjének. A monogám gibbon párok számos évet töltenek szex nélkül, amíg a nőstény el nem választja a legutóbbi kölykét, és ismét ivarzási időszakba kerül. Amint a nőstény terhes lesz, a gibbonokra ismét absztinencia vár.

Mi, emberek azonban nem ügyelünk az időpontra. A nőknek bármely napon kedve kerekedhet rá, és a férfiak is készen állnak, és a legkevésbé sem izgatja őket, hogy megtermékenyíthető-e a partnerük. A tudományos kutatás évtizedei után még mindig nem bizonyos, hogy a ciklus milyen állapotában a legérdeklődőbb a nő a férfiak szexuális közeledésére – feltéve, hogy egyáltalán mutat valamiféle ciklikus változást a szexuális érdeklődése. Ilyenformán az emberi közösülések többségében olyan nők vesznek részt, akik az adott pillanatban képtelenek a fogamzásra. És nemcsak hogy a ciklus „alkalmatlan” időpontjában műveljük a szexet, de még a terhesség alatt, és a klimax után is folytatjuk, amikor pedig biztosak lehetünk benne, hogy lehetetlen a megtermékenyítés. Sok új-guineai barátom kötelezőnek érzi, hogy rendszeres nemi életet éljen a feleségével egészen a terhesség végéig, mert úgy vélik, hogy a sperma alkotja a magzat testét építő anyagot.

„Biológiai” szempontból az emberi szex hihetetlen arányban elpazarolt erőfeszítésnek látszik – amennyiben valaki követi a katolikus dogmát, ami a szex célját azonosítja a meg­termékenyítéssel. Miért nem adnak a nők világos ovulációs jeleket, mint a többi nőstény állat többsége, hogy azokra a pillanatokra korlátozhassuk a szexet, amikor valami kézzelfogható haszonnal is járna? Ez a fejezet igyekszik megértetni a rejtett ovuláció evolúcióját, a közel állandó női szexuális fogékonyságot és az örömszerzést szolgáló szexet – az elképesztő reproduktív viselkedésnek azt a hármasságát, ami az emberi szexualitást jellemzi.

*

Mire idáig jutottunk, akár már úgy is dönthetett a kedves Olvasó, hogy én vagyok az elefánt­csont-toronyba zárkózott tudós mintapéldánya, aki teljesen fölöslegesen keres magának magyarázatra váró problémákat. Már hallom is, hogyan tiltakoznak a világ embermilliárdjai: „Nincs mit megmagyarázni, hacsak azt nem, hogy miért olyan idióta Jared Diamond! Nem érted, hogy miért szerelmeskedünk állandóan? Hát azért, mert élvezzük!”

Sajnos, ez a válasz nem elégíti ki a tudóst. Amikor az állatok belevetik magukat a szexbe, ugyancsak azt benyomást keltik, hogy nagyon is jól érzik magukat, amennyire odaadó részvételükből ez megítélhető. Az erszényes egerek mintha még nálunk is sokkal jobban élveznék, ha ennek jele a közösülés időtartama (akár tizenkét órán keresztül is folytatják). Akkor viszont miért találja a legtöbb állat csak olyankor jónak a szexet, amikor megter­mékenyíthető a nőstény? A viselkedés, akár az anatómia, a természetes kiválasztódáson ke­resztül fejlődik. Ilyenformán, ha a szex élvezetes, ezért a végkimenetelért a természetes kivá­lasztódás a felelős. Igen, a szex kétségkívül a kutyáknak is a kedvére van, de csak az alkalmas időpontban: a kutyák, a legtöbb állathoz hasonlóan, kifejlesztették azt a józan ítélőképességet, melynek révén csak akkor élvezik a szexet, amikor az haszonnal jár. A természetes ki­választódás azoknak az egyedeknek kedvez, amelyeknek a viselkedése lehetővé teszi a gén­jeik átörökítését a lehető legtöbb utódba. Miként segít több csecsemő létrehozásához, ha olyan őrültek vagyunk, hogy a fogantatásra legalkalmatlanabb időpontokban is ugyanúgy örömün­ket leljük a szexben?

A szexuális aktivitás célirányos természetének bemutatására kézenfekvő példa a 2. fejezetben már tárgyalt madárfaj, a kormos légykapó. Szokásos körülmények között a kormos légykapó tojó csak olyankor kezd párosodásba, amikor a tojásai készen állnak a megtermékenyítésre, néhány nappal a lerakásuk előtt. Amint elkezd tojást rakni, elillan érdeklődése a szex iránt, és ellenáll a hímek házassági ajánlatainak, vagy közömbösen viselkedik irántuk. Egy kísérletben azonban, melynek során ornitológusok a tojásrakás befejezése után húsz kormos légykapó to­jót özveggyé tettek a párjuk eltávolításával, a húszból hat özvegy tanúsított szexuális érdek­lődést két napon belül, hármat pedig megfigyeltek, amint ténylegesen is párosodott, és többen is lehettek, amelyeket nem sikerült megfigyelni. A tojók megkísérelték elhitetni a hímekkel, hogy termékenyek és hozzáférhetők. Amikor végül is kikeltek a tojások, a hímeknek nem áll módjukban rájönni, hogy a fiókáknak valójában egy másik hím az apjuk. Legalább néhány esetben bevált a csel, és a hímek nekiláttak táplálni a fiókákat, ahogy a biológiai apa tette volna. Ilyenformán a legcsekélyebb jelzés sem utalt rá, hogy a tojók bármelyike afféle víg­özvegy, és puszta élvezetből űzte volna a szexet.

Mi, emberek kivételesek vagyunk a rejtett ovulációnkkal, a folyamatos fogékonyságunkkal és az örömszerzést szolgáló szexszel, ez csakis azért lehet így, mert ilyennek fejlődtünk. Az különösen paradox jelenség, hogy éppen a Homo sapiens esetében, mely fajt a tudata emelt jelenlegi helyére, a nőstények nincsenek tudatában a saját peteérésüknek, noha a nőstény állatok, még az olyan ostobák is, mint a tehén, tévedhetetlenül tisztában vannak vele. Kellett lennie valamilyen különleges oknak, hogy szükségesnek látszott elrejteni az ovulációt egy olyan okos és tudatos nőstény elől, mint a nő. Mint rövidesen kiderül, a tudósok számára váratlanul kemény diónak bizonyult rájönni, mi is volt az a bizonyos különleges ok.

Kézenfekvő és józan okok indokolják, amiért a legtöbb állat érzékelhetően szűkkeblűen bánik a párosodási erőfeszítéssel: a szex energia- és időigényes tevékenység, ráadásul jelentősen növekszik közben a sérülés vagy éppen a halál kockázata. Vegyük számba az okokat, hogy miért ne szeressük fölöslegesen a kedvesünket – mármint ha a kizárólag a szaporodási célt szolgáló szex híveinek táborához tartoznánk:

1. A spermatermelés meglehetősen fényűző mulatság a hímeknek; azok a kísérleti mutáns giliszták, melyek kevesebb hím ivarsejtet termelnek, hosszabb ideig élnek a normális gilisztáknál.

2. A szex időigényes, mely időt egyébként táplálékszerzésre lehetne fordítani.

3. Az ölelésbe fonódott párokat könnyen meglepheti és megölheti egy ragadozó vagy egy el­lenség.

4. Idősebb egyedek esetleg nem tudnak ellenállni a szex megterhelésének; III. Napóleon francia császár szélütést szenvedett aktus közben, Nelson Rockefeller pedig ágyban, szerel­meskedés közben halt meg.

5. A hím állatok közötti harcok egy tüzelő nőstényért gyakran komoly sérüléssel végződnek, és a nőstény ugyanúgy megsérülhet, mint a hímek.

6. Sok állatfajnak kockázatos, ha rajtacsípik egy házasságon kívüli pásztorórán; legköz­is­mertebben éppen az embernek.

Összességében tehát nagy hasznát látnánk, ha ugyanolyan hatékonyak és megfontoltak lennénk szex dolgában, mint a többi állat. Milyen előnyt szerzünk mégis a látszólagos cél­szerűtlenségünkkel?

A tudományos elmélkedések hajlamosak a központba állítani szokatlan sajátosságaink közül egy másikat: az emberi csecsemő gyámoltalansága sok éven át szükségessé teszi a szülői gondviselést. A legtöbb emlős ivadéka megszerzi a táplálékát, amint elválasztják őket; rö­viddel ezután pedig teljesen függetlenné válnak. Ilyenformán a nőstény állatok többsége az apa segítsége nélkül is fel tudja nevelni a kicsinyeit; az anya gyakorlatilag csak a pároso­dáskor látja az apát. Az emberek esetében azonban a táplálékok többségének megszerzése olyan bonyolult technológiát igényel, ami jóval meghaladja egy kisgyermek ügyességét vagy értelmi képességeit. Ennek eredményeként az elválasztás után még legalább egy évtizedig el kell látnunk táplálékkal a gyermekeinket, és ez a feladat könnyebb két szülőnek, mint egynek. Még manapság is nehéz az egyedülálló emberanyának segítség nélkül nevelni az ivadékait, és még keservesebb volt a prehisztorikus korokban, amikor vadászó-gyűjtögető életmódot foly­tattunk.

Fontoljuk csak meg azt a dilemmát, amivel annak az ovuláló barlangi asszonynak szembe kellett néznie, akit éppen megtermékenyítettek. Más emlősfajok esetében a hím azonnal odébbállna, hogy másik ovuláló nőstényt keressen. A barlangi asszony számára azonban a hím eltávozása kiszolgáltatná a megszületendő gyermeket az éhezés vagy a gyilkosság valószínűségének. Mit tehet, hogy megtartsa a férfit? A ragyogó megoldás: az ovuláció után is szexuálisan fogékony marad! Folyamatosan kielégíti a hímet, valahányszor csak az kívánja! Ilyen módon a férfi mindig körülötte lebzsel, nincs szüksége rá, hogy új szexpartner után nézzen, és még a napi vadászzsákmányát is megosztja vele. Az örömszerzést szolgáló szex feltételezhetően így tartja együtt az emberpárokat, míg együttműködnek magatehetetlen porontyaik nevelésében. Lényegében így hangzik az antropológusok által korábban elfogadott elmélet, és látszólag sok érv szól mellette.

Ám mikor többet megtudtunk az állati viselkedésről, rá kellett jönnünk, hogy ez az úgy­nevezett „családi értékeket elősegítő szex” elmélet számos kérdést megválaszolatlanul hagy. A csimpánzok, és különösen a bonobók még nálunk is gyakrabban állnak szexuálisan egymás rendelkezésére (naponta számos alkalommal), mégis promiszkuitásban élnek, és nem tartanak fenn párkapcsolatot. Ellenben nem egy emlősfajt ismerünk, amelyeknek nincs szükségük ilyen szexuális megvesztegetésre, hogy a párjuk és az utódaik mellett maradjanak. A gibbo­nok többnyire valóban monogám párokként élnek, mégis éveket töltenek el szex nélkül. Az Olvasó is megfigyelheti az ablakából a hím énekesmadarakat, amint serényen segéd­keznek a párjuknak a fiókák etetésében, bár a megtermékenyítés után felhagytak a szexszel. Még a háremmel rendelkező hím gorilláknak is évente csak néhányszor nyílik alkalmuk szexuális élményre; a nőstényeik általában vagy szoptatnak, vagy nincsenek ivarzási idő­szakban. Miért kellene éppen a nőnek a folyamatos tettrekészség vesztegetésével élnie, amikor a felsorolt nőstények sem teszik?

Van egy döntő különbség a mi emberpárjaink és más állatfajok önmegtartóztató párjai között. A gibbonok, az énekesmadarak többsége és a gorillák elszórtan élnek, és mindegyik pár (vagy hárem) a saját elszigetelt territóriumát lakja. Ez a felállás kevés légyottra kínál lehetőséget a potenciális házasságon kívüli szexpartnerekkel. A hagyományos emberi társadalomnak talán a legsajátságosabb jellemzője, hogy az egyes párok más párok nagy csoportja körében élnek, akikkel ökonómiailag együtt kell működniük. Hogy hasonló berendezkedésű állatot találjunk, ahhoz alaposan el kell távolodnunk emlős rokonainktól, egészen a tengeri madarak sűrűn fészkelő kolóniáiig. A tengeri madarak hím-tojó párjairól azonban nem mondható el, mint rólunk, hogy ökonómiailag függenének egymástól.

Aztán az az emberi szexuális dilemma következik, hogy az apának és az anyának éveken át együtt kell dogoznia gyámoltalan gyermekeik nevelésén, annak ellenére, hogy gyakorta megkísérti őket a közelben tartózkodó többi termékeny felnőtt. A házastársi hűség megtörése házasságon kívüli szexszel, és annak potenciálisan végzetes következményei a gyermek­gondozás területén folytatott szülői együttműködésre, felbukkan minden emberi társadalom­ban. Azaz kifejlesztettük a rejtett ovulációt és az állandó szexuális fogékonyságot, mely tényezők egyedülálló házassági, együttműködési és házasságtörési jelenségegyüttest ered­ményeznek. Hogyan illik mindez össze?

*

Ennek a problémának a felismerése tudományos elméletek valóságos lavináját indította el, melyek mindegyike híven tükrözi szerzőjük nemét. Ismert például a prostitúció-elmélet, melyet egy hímnemű tudós vetett fel: a nők úgy fejlődtek, hogy szexuális kegyeikkel kereskedve megkapják a húsadományt a hímnemű vadászoktól. Ugyancsak hímnemű tudós a „felszarvazással a jobb génekért” elmélet atyja, mely szerint a balszerencsés barlanglakó asszony, akit hasznavehetetlen férjnek adott a törzse, a folyamatos fogékonyságával tudta vonzani a jobb génállományú szomszédos barlanglakót, és utódot foganni tőle.

Az anti-fogamzásgátlási elméletet viszont női tudós szülte (hogy úgy mondjam), aki igencsak tisztában volt vele, hogy az emberi faj esetében a szülés módfelett fájdalmas és veszélyes, az újszülött embercsecsemőnek az anyához viszonyítottan túlságosan nagy mérete miatt (össze­vetve például emberszabású majom rokonaink hasonló mutatóival). Egy negyvenöt kilo­grammos nő jellemzően két kiló hetven dekagrammos újszülöttnek ad életet, míg a kétszer akkora nőstény gorilla (kilencven kilogramm) feleakkora porontyot hoz a világra (egy kiló, harmincöt dekagramm). Ennek eredményeként a korszerű orvosi ellátás megjelenése előtti korokban az emberanyák gyakran belehaltak a szülésbe, és a nőket még ma is segéd­személyzet látja el (a fejlett országokban szülészek és ápolónők, a hagyományos társa­dalmakban bábák vagy idősebb asszonyok), míg a nőstény gorillák minden segítség nélkül szülnek, és egyetlen feljegyzés sem említi, hogy bármelyikük is belehalt volna a szülésbe. Nos, az anti-fogamzásgátlási elmélet szerint a barlanglakó nők tudatában voltak a szülés fájdalmasságának és kockázatosságának, valamint az ovulációjuk napjának is, és úgy hasz­nálták fel ezt az ismeretet, hogy ilyenkor kerülték a szexet. Minthogy ezek a nők így kevésbé szaporodtak, elmulasztották átörökíteni a génjeiket, és olyan nők népesítették be a világot, akik nem tudták felismerni a peteérésük idejét, és így nem is állt módjukban elkerülni a szexet a megtermékenyíthető időszakokban.

A rejtett ovuláció magyarázatára született elméletek ezen özönéből kettő bizonyult többé-ke­vésbé elfogadhatónak; ezekre az „otthon a papa” és a „sok apa” elmélet néven fogok hivatkozni. Érdekes módon ez a két hipotézis gyakorlatilag ellentétes. Az „otthon a papa” elmélet kijelenti, hogy a rejtett peteérés a monogámia elősegítése végett fejlődött ki, ugyanis otthon maradásra kényszeríti a férfit, hogy bizonyosságot nyerjen a felesége gyermekeinek apasága felől. A „sok apa” elmélet szerint viszont azért fejlődött ki a rejtett ovuláció, hogy a nő számos szexpartnerhez juthasson, így minél több férfit tartson bizonytalanságban az apaságot illetően.

Vegyük először az „otthon a papa” elméletet, melyet a University of Michigan biológusai, Richard Alexander és Katharine Noonan fejtettek ki. Elméletük megértéséhez képzeljük el, mi lenne, ha a nők, mint a nőstény páviánok, élénkvörös hátsó felükkel hirdetnék az ovulá­ciójukat. Felesége hátsó felének színéből a férj tévedhetetlenül felismerné a peteérés napját. Azon a napon otthon maradna, és serényen szerelmeskedne, hogy megtermékenyítse asszo­nyát, és továbbadja a génjeit. A többi napon viszont a felesége fakó hátsó fertályából pontosan tudná, hogy haszontalan volna közelednie hozzá, és inkább házon kívül koslatna más, őri­zetlen, vörösen pompázó hölgyek után, akiket megtermékenyíthetne és tovább tudná adni a génjeit. Nyugodt lélekkel magára hagyná a feleségét, hiszen tudná, hogy szexuálisan úgysem fogékony, és nem lehet megtermékenyíteni. Pontosan ez az, amit a ludak, a sirályok és a kormos légykapók ténylegesen meg is tesznek.

Az emberek esetében rettenetes következményekkel járnának ezek a hirdetett ovulációs házasságok. Az apa elvétve tartózkodna csak odahaza, az anya meg képtelen lenne segítség nélkül felnevelni a gyermekeit, és tömegesen pusztulnának el a csecsemők. Az anyának és az apának egyaránt rossz megoldás volna, mert végső soron egyiküknek sem sikerülne átörökíteniük a génjeiket.

Most pedig vegyük szemügyre a fordított forgatókönyvet, melyben a férjnek nincs támpontja a felesége szaporodásra alkalmas napjához. Ebben az esetben otthon kell maradnia, és minél több napon szerelmeskednie vele, ha azt akarja, hogy több esélye legyen a megter­mé­kenyítésnek. Másik indítéka az otthon maradásra, hogy őrizze más férfiaktól, minthogy a nő bármely olyan napon is termékenynek bizonyulhat, amikor a férj éppen távol van. Ha a félrelépő férjnek balszerencséje van, akkor éppen azt az éjszakát tölti egy másik nővel, ame­lyiken a felesége történetesen ovulál, és egy másik férfi megtermékenyíti a csélcsap férj ágyában – ez utóbbi viszont elvesztegeti a spermáját egy másik nőre, aki nagy valószínűséggel éppen akkor nem ovulál. Ebben a fordított helyzetben a férfinak kevesebb oka van elkószálni, minthogy nincs eszköze meghatározni, melyik termékeny a szomszéd feleségek közül. A szívmelengető végeredmény: az apák otthon üldögélnek, és részt vesznek a csecsemő­gondozásban, a csecsemők pedig életben maradnak. Ez egyformán hasznos az anyának és az apának, mert így mindkettőjüknek sikerült átörökíteniük a génjeiket.

Alexander és Noonan gyakorlatilag azzal érvel, hogy a nő sajátos élettana készteti otthon-tartózkodásra a férjet (legalábbis inkább arra, mint másra). A nő ezáltal aktív szülőtársat nyer. De a férfi is nyer, ha együttműködik, és a felesége teste által meghatározott szabályok szerint játszik. Ha otthon marad, bizonyosságot szerez arról, hogy a gyermek, akit segít felnevelni, valóban az ő génjeit hordozza. Nem kell attól tartania, hogy amíg elmegy vadászni, a felesége (mint a nőstény páviánok) megvillantja élénkvörös hátsó felét, felhívásként a küszöbön álló ovulációjára, amivel udvarlók raját magához vonzza, és nyilvánosan párosodik a környéken fellelhető összes férfival. A férfiak olyan mértékben magukévá teszik ezeket az alapvető szabályokat, hogy a terhesség ideje alatt és a menopauza után is szerelmeskednek a fele­ségükkel, amikor pedig még a férfiak számára is világos, hogy lehetetlen a megtermékenyítés. Alexander és Noonan szerint tehát a nők rejtett ovulációja és az állandó fogékonyság azért fejlődött ki, hogy elősegítse a monogámiát, az apai gondoskodást és az apa bizonyosságát az apaságában.

Ezzel a nézettel vetélkedik a „sok apa” elmélet, melyet a davisi University of California antropológusa, Sarah Hrdy dolgozott ki. Az antropológusok már rég felismerték, hogy a gyermekgyilkosság sok hagyományos társadalomban elterjedt szokásnak számított, még ha a mai államok törvényeket hoznak is ellene. Hrdy és mások tanulmányainak közzétételéig azonban a zoológusok nem voltak hajlandók elismerni, hogy milyen gyakran megtörténik az állatok körében is. Dokumentált esetek fordultak elő legközelebbi rokonainknál, a csimpán­zoknál és a gorilláknál is, ráadásként más fajok vonulatához, az oroszlánoktól az afrikai vadkutyákig. A gyerekgyilkosságot az esetek döntő többségében felnőtt hímek követik el olyan nőstények csecsemői ellen, akivel ők maguk soha nem közösültek – amikor például egy birtokfoglaló hím megpróbálja kiszorítani az ott lakó hímet, és megszerezni a háremét. A bitorló tehát „tudja”, hogy a megölt kölykök nem az övéi.

A gyerekgyilkosság természetesen elborzaszt minket, és óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, hogy miért vetemednek ilyesmire olyan gyakran az állatok (és hajdanán az emberek). Jobban belegondolva megérthetjük, hogy a gyilkos félelmetes genetikai előnyre tesz szert. A nőstény nagy valószínűséggel nem ovulál, ameddig a kölykét szoptatja. A gyilkos betolakodó azonban genetikailag nem áll kapcsolatban annak a csoportnak a kicsinyeivel, melyre éppen kiterjesztette a hatalmát. Az ilyen kölykök megölésével tehát véget vet az anyjuk szoptatási időszakának, és arra ingerli, hogy folytassa az ivarzási ciklusát. Az állatok körében lejátszódó gyermekgyilkosság sok, vagy éppen a legtöbb esetében sikerül megtermékenyíteni a hátra­maradt anyát, aki ezután a gyilkos génjeit hordozó utódot szül.

A csecsemőhalálozás számottevő okaként a gyermekgyilkosság súlyos evolúciós problémát jelent az anyaállatok számára, akik így elveszítik a meggyilkolt utódba befektetett genetikai ráfordításukat. Egy átlagos nőstény gorilla például élete során legalább egyet a gyermek­gyilkos hím gorillák miatt veszít el az utódai közül, akik megkísérlik birtokba venni háremet, melyhez az anya tartozik. A megfigyelések szerint a gorillacsecsemők egyharmada a gyermekgyilkosság következtében pusztul el. Ha a nősténynek csupán rövid, szembetűnően hirdetett ivarzási időszaka van, akkor egy domináns hím könnyen kisajátíthatja erre az időre: Következésképpen az összes többi hím „tudja”, hogy a születő ivadékot a vetélytársuk nemzette, és semmiféle bűntudatot nem éreznek a kölyök megölése miatt.

Tételezzük fel azonban, hogy a nősténynek rejtett az ovulációja és állandó a szexuális fogé­konysága. Kiaknázhatja ezeket az előnyöket annak érdekében, hogy sok hímmel párosodjon – még ha titokban kell is tennie, amikor nem látja a párja. Bár ebben az esetben egyetlen hím sem lehet bizonyos az apasága felől, sok hím vélheti, hogy éppen ő nemzette az anya ivadékát. Ha egy ilyen hímnek később sikerül elűznie az anya párját, akkor kerülni fogja, hogy megölje az utódot, hiszen az akár az övé is lehet. Még a kicsi segítségére is lehet védelemmel és az apai gondoskodás más megnyilvánulásaival. Az anya rejtett ovulációja mérsékelheti a felnőtt hímek közötti csetepatékat a csoportján belül, mivel úgysem valószínű, hogy minden egyes közösülés fogantatással végződik, azaz nem érdemes harcolni miatta.

Hogy milyen széleskörűen alkalmazhatják a nőstények a rejtett ovulációt az apaság össze­kuszálására, arra példa az állatkertekből és kelet-afrikai vadasparkokból közismert afri­kai cerkófmajom. A cerkófok különböző létszámú csapatokban élnek, melyek akár hét felnőtt hímből és tíz felnőtt nőstényből is állhatnak. Minthogy a nőstény cerkóf sem anatómiai, sem viselkedési jelét nem adja az ovulációjának, Sandy Andelman biológus felkeresett egy akácfát, melyen egy csapat cerkóf tanyázott, megállt a fa alatt, feltartott egy tölcsért és egy palackot, és amikor valamelyik nőstény könnyített magán, összegyűjtötte a vizeletet, amit aztán az ovuláció hormonális jelei szempontjából elemzett. Andelman nyomon követte a közösülés jeleit is. Kiderült, hogy a nőstények jóval azelőtt szorgalmasan közösülni kezdtek, hogy ovuláltak volna, és folytatták az ovuláció után is, és a terhességük első felében érték el szexuális fogékonyságuk csúcspontját.

Abban az időben a nőstény hasa még nem domborodik ki láthatóan, és a megtévesztett hímeknek halvány sejtelmük sincs, hogy teljesen hiábavalóak az erőfeszítéseik: A nőstények a terhesség második felére, amikor a hímeket már nem lehetett félrevezetni, végképp beszün­tették a közösülést. A csoport legtöbb hímjének még így is bőségesen maradt ideje párosodni a csoport nőstényeinek többségével. A hímek egyharmada a csoport minden egyes nős­tényével közösült. A rejtett ovuláció révén tehát a nőstény cerkófok szinte minden poten­ciálisan gyermekgyilkos hím jóindulatú semlegességét biztosították a közvetlen környeze­tükben.

Röviden, Hrdy úgy véli, hogy a rejtett ovuláció a nőstények evolúciós alkalmazkodása, hogy ezzel mérsékeljék utódaikra a felnőtt hímek révén leselkedő veszélyt. Míg Alexander és Noonan a rejtett ovulációt az apaság tisztázásának és a monogámia megerősítésének tekinti, Hrdy az apaság összekuszálásának és a monogámia hathatós kizárásnak tartja.

A kedves Olvasó most elmerenghet a lehetséges bonyodalmakon mind az „otthon a papa”, mind a „sok apa” elmélet esetében. Miért marad rejtve a nők előtt is az emberi ovuláció, amikor mindkét elmélet a nők érdekének állítja be az ovuláció elleplezését a férfiak elől? Például, miért ne tarthatnák a nők a hónap minden napján a vörösnek ugyanabban az árnya­latában a hátsó felüket a férfiak félrevezetésére, miközben ők maguk észlelik az ovuláció időpontját, a többi napon pedig megtévesztő hűséggel színlelik a szex iránti érdeklődést a buja férfiakkal?

Kézenfekvő a válasz erre az ellenvetésre: a nőnek nehéz lenne meggyőzően színlelni a szexuális fogékonyságot, ha a legkevésbé sem izgatná az aktus, és tudná, hogy az adott időpontban nem termékenyíthető meg. Ez különösen az „otthon a papa” elméletre érvényes. Amikor a nő hosszú távú monogám kapcsolat résztvevője, amelyben a partnereknek mód­jukban áll bensőségesen megismerni egymást, nem lenne könnyű félrevezetnie a férjét – hacsak nincs ő maga is félrevezetve.

Nem vitás, hogy a „sok apa” elmélet elfogadható azon állatfajok esetére (és talán azokra a hagyományos emberi társadalmakra), ahol súlyos problémát jelent a gyermekgyilkosság: Annál nehezebb összeegyeztetni az általunk ismert modern emberi társadalommal. Igaz, meg-megesik a házasságon kívüli szex, végső soron azonban az apaságot illető kételyek kivételesek, nem pedig a társadalom egészét befolyásoló szabály. A genetikai próbák kimutatták, hogy az amerikai és a brit csecsemőknek legalább a 70, de talán a 95%-át valóban törvényesen nemzették, azaz az anya férje az apjuk. Nemigen áll elő olyan helyzet, hogy a gyermeket sok férfi állja körül, és jóindulatú érdeklődést sugároz felé, netán még ajándékokkal is elhalmozza, és védelmet nyújt neki, miközben azt gondolják: „Én lehetek ennek a gyereknek az igazi apja!”

Ezért látszik valószínűtlennek, hogy manapság a gyermekek megóvása az esetleges gyermekgyilkosságtól a nők folyamatos szexuális fogékonyságának forrása. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, a nőknek lehettek ilyen indítékaik a távoli múltunkban, a szexnek következésképp eltérő feladatot tulajdoníthattak, mint korunkban.

*

Akkor hogyan értékeljük ezt a két rivális elméletet? Mint oly sok más kérdést az emberi evolúcióról, ezt sem lehet lombikkal és kémcsővel elrendezni, ahogy a kémikusok és a molekuláris biológusok szeretik tisztába tenni a dolgokat. Könnyebb volna a helyzetünk, ha létezne egy emberi populáció, melynek asszonyainál el tudnánk érni, hogy peteérés idején változzanak élénkvörössé, más alkalmakkor pedig maradjanak frigidek, és melynek férfiainál sikerülne kivitelezni, hogy csak az élénkvörös nők izgassák fel. Akkor meg tudnánk vizsgálni, vajon inkább a csélcsapság volna az eredmény, és az apai törődés csökkenése (ahogy az „otthon a papa” elmélet szerint történnie kellene), vagy kevesebb udvarlás és több gyer­mekgyilkosság (mint a „sok apa” elméletből következik). De sajnos, egyelőre lehetetlen ilyen kísérletet végrehajtani, és akkor is igen erkölcstelen lenne, ha a genetikusok mégis végre tudnák hajtani.

De még mindig folyamodhatunk az evolúciós biológusok ilyen jellegű problémák meg­oldására alkalmazott hatékony eljárásához: ez az összehasonlító módszer. Mi, emberek, mint kiderült, nem vagyunk egyedülállóak az ovuláció elrejtésében. Bár kivételesnek számít az em­lősök körében, szokásos a főemlősöknél (majmok és emberszabású majmok), az emlősöknek annál a csoportjánál, amelyikhez mi is tartozunk. A főemlős fajok tucatjai nem mutatják az ovuláció külsőleg látható jeleit; számos mutat ugyan jeleket, ám igen gyengéket; megint mások szembeszökően hirdetik. Mindegyik faj szaporodási biológiája egy-egy kísérlet vég­eredményét képviseli, amit a természet hajtott végre, és egyértelmű következtetéseket lehet levonni belőlük a rejtett ovuláció előnyeiről és hátrányairól. A főemlős fajok össze­hason­lításából kiderül, mely jellegzetességekben osztoznak a rejtett ovulációjú fajok, és mely sajátosságok hiányoznak a hirdetett ovulációjú fajok esetében.

Az ilyen összevetés, mint azt a Brigitta Sillén-Tullberg és Anders Moller svéd biológusok fontos tanulmányában láthatjuk, új megvilágításba helyezi a szexuális szokásainkat. Elem­zésük a következő négy lépésből áll:

1. lépés Sillén-Tullberg és Moller a lehető legtöbb fejlett főemlős esetében (összesen hatvannyolc faj) osztályozta az ovuláció látható jeleit. Az ám! – tiltakozhat azonnal az Olvasó. – Látható, de kinek? Egy majom adhat jeleket, amik számunkra láthatatlanok maradnak, annál nyilvánvalóbbak egy másik majomnak, mint például az illatanyagok (feromonok). Egy díj­nyertes tejelő tehénen mesterséges megtermékenyítéssel próbálkozó marhatenyésztők pél­dául komoly nehézségekbe ütköztek, hogy kitalálják, mikor ovulál a tehén. A bikák azonban gond nélkül megállapítják a tehén szagából és a viselkedéséből.

Igaz, ezt a lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagyni, ám sokkal jelentőségteljesebb a teheneknek, mint a főemlősöknek. A legtöbb főemlős hasonlít ránk abban, hogy nappal aktív, éjjel pedig alszik, és az érzékszervei közül jelentős mértékben hagyatkozik a szemére. A hím rhesusmajom, amelyiknek nem működik a szaglóérzéke, még mindig felismeri az ovuláló nőstényt a vaginája környékének halvány vörösségéből, még ha ez az elszíneződés közel sem olyan nyilvánvaló, mint a nőstény páviánoknál. Azon majomfajok számára, amelyeket mi, emberek úgy osztályozunk, hogy az ovulációnak nincsenek látható jelei, gyakran megálla­pítható, hogy e tekintetben a hím majmok is zavarban vannak, ugyanis teljesen alkalmatlan időkben közösülnek, például nem ivarzó, vagy terhes nőstényekkel. Ilyenformán mégsem haszontalan az osztályozás a „látható jelek”-re.

Az elemzés eme első lépése azt az eredményt hozta, hogy a tanulmányozott főemlősöknek közel a fele – a hatvannyolcból harminckettő – hasonlít az emberre abban, hogy az ovu­lációnak nincsenek látható jelei. Ebbe a harminckét fajba tartozik a cerkóf, a selyemmajom és a pókmajom, valamint egyetlen emberszabású majomként az orángután. További tizennyolc faj, köztük közeli rokonunk, a gorilla, gyenge jeleket mutat. A maradék tizennyolc faj, köztük a pávián és közeli rokonunk, a csimpánz, feltűnően hirdeti az ovulációt.

2. lépés A következőkben Sillén-Tullberg és Moller ugyanezt a hatvannyolc fajt a párosodási rendszerük szerint is osztályozta. Tizenegy faj – köztük a selyemmajom, a gibbon és az emberi társadalmak többsége – monogámnak bizonyult. Huszonhárom faj – köztük némely emberi társadalom, valamint a gorilla – esetében a nőstények háremeket alkotnak, melyekkel egy-egy felnőtt hím rendelkezik. A legtöbb főemlős – harmincnégy, köztük a cerkóf, a bonobó és a csimpánz – viszont a promiszkuitásnak hódol, melyben a nőstények rendszeresen közösülnek több hímmel.

Ismét hallom az „Az ám!” kiáltást: „Miért nem sorolták be az embert is a promiszkuitást folyatató fajok osztályába?” Mert az osztályozásnál csak a szabály vehető figyelembe. Igaz, a nők többsége egymás után több partnerrel is szexuális kapcsolatot létesít az élete során, és nem egy nő egyazon időszakban is több férfival tart fenn ilyen természetű kapcsolatot. Ám adott nemi cikluson belül a nő rendszerint egyetlen férfival érintkezik, míg a nőstény cerkóf vagy a nőstény bonobó számára az a norma, hogy több partnerrel is kapcsolatba kerül.

3. lépés Utolsó előtti lépésként Sillén-Tullberg és Moller az előző két lépés egyesítésével feltette a kérdést: van-e bármilyen összefüggés az ovuláció jelzése vagy rejtettsége és a párosodási rendszerek között? Két idézett elméletünk egyszerűsített olvasata alapján a rejtett ovulációnak a monogám fajokat kellene jellemeznie, amennyiben helytálló az „otthon a papa” elmélet, és a promiszkuitásban élő fajokra, ha a „sok apa” elmélet felel meg a valóságnak. Nos, az elemzett monogám főemlősök túlnyomó többsége – a tizenegy fajból tíz – rejtett ovulációjúnak bizonyult. Egyetlenegy monogám főemlős fajnak sem volt erősen hirdetett ovulációja, ami többnyire (a tizennyolc esetből tizennégyben) a promiszkuitást folytató fajokat jellemezte. Ez a megállapítás erős érvnek látszik az „otthon a papa” elmélet mellett.

Ám az előrejelzés és az elmélet egybevágása csak félig teljesül, a fordított összefüggés ugyanis egyáltalán nem áll fenn. A legtöbb monogám fajnak ugyan valóban rejtett az ovulációja, a rejtett ovuláció viszont egyáltalán nem szavatolja a monogámiát. A harminckét rejtett ovulációjú fajból huszonkettő nem monogám, hanem vagy promiszkuitásban él, vagy háremtartó. A rejtett ovulációjúak között találunk monogám éjszakai majmokat, többnyire monogám embereket, háremtartó hulmánmajmokat és promiszkuitásban élő cerkófokat. Így tehát, akármi is eredetileg az oka, hogy kifejlődött a rejtett ovuláció, a legkülönfélébb párosodási rendszerekben fennmaradhat.

Hasonlóképp, míg a legtöbb erősen hirdetett ovulációjú faj promiszkuitásban él, a promisz­kuitás nem szavatolja a hirdetést. A legtöbb promiszkuitásban élő főemlősnek – a huszonnégy fajból húsz – valójában vagy rejtett az ovulációja, vagy alig észrevehető jeleket ad. A háremtartó fajokról is elmondható, hogy – fajtól függően – vagy láthatatlan, vagy alig ész­lelhető, vagy éppen szembeszökő az ovulációjuk. Ezek a bonyolult összefüggések arra inte­nek, hogy a rejtett ovuláció az adott párosodási rendszertől függően eltérő célokat szolgálhat.

4. lépés Ezeknek a funkcióváltozásoknak az azonosítására, Sillén-Tullbergnek és Mollernek az a ragyogó ötlete támadt, hogy tanulmányozza a jelenleg élő főemlős fajok családfáját, amivel reményük szerint meghatározhatók az ovulációs jelekben és a párosodási rend­sze­rekben bekövetkező evolúciós változások a főemlősök evolúciós történelmében. Az eljárás logikai alapja, hogy az egymással nagyon közeli rokonságban álló néhány mai faj, feltéte­lezhetően közös őstől származnak, és csak a földtörténeti közelmúltban tértek el egymástól a párosodási rendszerük vagy az ovulációs jelek erősségének tekintetében.



4.1. ábra. Az ovulációs jelek családfája

Íme egy példa ennek az okfejtésnek a működésére. Tudjuk, hogy az ember, a csimpánz és a gorilla genetikailag hozzávetőleg 98%-ban azonosak, és a nagyjából kilencmillió évvel ezelőtt élt közös őstől (a „Hiányzó Láncszem”) származnak. Ám a Hiányzó Láncszemnek ez a három mai leszármazottja három különféle típusú ovulációs jelet mutat: rejtett ovulációt az ember esetében, gyenge jelek a gorillánál, erős jelek a csimpánznál. Következésképpen az ovulációs jelek tekintetében ezeknek a leszármazottaknak csak az egyike lehet olyan, mint a Hiányzó Láncszem, a másik két leszármazottnak eltérő jeleket kellett kialakítania.

Nos, a primitív főemlősök többségének gyengék az ovulációs jelei. Így a Hiányzó Lánc­szemről is joggal feltételezzük, hogy ez jellemezte, és ezt a sajátosságot a gorilla örökölte tőle (lásd a 4.1 ábrát). Az utóbbi kilencmillió év során azonban az emberek kifejlesztették a rejtett ovulációt, a csimpánzok pedig az ovuláció szembetűnő hirdetését. A mi jeleink és a csimpánzoké tehát ellentétes irányban tértek el gyenge jeleket mutató közös ősünktől. Számunkra az ovuláló csimpánz duzzadt hátsó fele olyannak tűnik, mint a páviánoké. Ám a csimpánzok és a páviánok ősei nyilván függetlenül fejlesztették ki szembeötlő hátsó felüket, mivel a páviánok őseinek és a Hiányzó Láncszemnek a fejlődési vonala hozzávetőleg har­mincmillió évvel ezelőtt vált el egymástól.

Hasonló okoskodással következtetni lehet más pontokra is a főemlősök családfáján, me­lyeknél meg kellett változniuk az ovulációs jeleknek. Kiderült, hogy a jelek legalább húsz alkalommal alakultak át. A szembetűnő hirdetésnek legalább három független eredete követ­keztethető ki (mint a csimpánz esetében láthattuk); a rejtett ovulációnak legalább nyolc füg­getlen eredete volt (beleértve a leszármazásokat a mi esetünkben, az orangutánokéban és a majmok legalább hat különvált csoportjában); és gyenge ovulációs jeleknek számos újbóli kialakulása, vagy a rejtett ovulációból (mint egyes bőgőmajmoknál), vagy az erős jelekből (mint számos makákó esetében).

Az ovulációs jelekhez hasonlóan azonosíthatók a főemlősök családfáján azok pontok is, melyeknél meg kellett változniuk a párosodási rendszereknek. Az eredeti rendszer valószínűleg a promiszkuitás volt valamennyi majom és emberszabású majom közös ősénél. De ha most megszemléljük az embereket és legközelebbi rokonainkat, a csimpánzokat és a gorillákat, azt tapasztaljuk, hogy három különböző párosodási rendszert képviselnek: a gorillák háremet tartanak, a csimpánzok promiszkuitást folytatnak, az emberek pedig vagy monogámiában élnek, vagy háremet tartanak (lásd a 4.2 ábrát). Azaz a kilencmillió évvel ezelőtti a Hiányzó Láncszem három leszármazottja közül legalább kettő változtatott a párosodási rendszerén. Egyéb bizonyítékok arra utalnak, hogy a Hiányzó Láncszem háremet tartott, vagyis a gorillák és egyes emberi társadalmak őrizték meg az eredeti párosodási rendszert. A csimpázoknak azonban ismét fel kellett találniuk a promiszkuitást, az emberi társadalmak többségének pedig a monogámiát.



4.2. ábra. A párosodási rendszerek családfája

Ezúttal is azt tapasztaljuk, hogy az emberek és a csimpánzok a párosodási rendszerük tekintetében ellentétesen fejlődtek, akárcsak az ovulációs jelekében.

Összességében úgy tűnik tehát, hogy a monogámia legalább hétszer fejlődött ki egymástól függetlenül a főemlősök körében: „Hiányzó Láncszem” és a csimpánzok esetében, és legalább kétféle majom megőrizte a promiszkuitást, azután, hogy közvetlen ősük feladta a háremtartás kedvéért.



4.3. ábra. Ha a mai fajok megfigyeléséből nyert tényeket egyesítjük az ősi fajokról kialakított következtetésekkel, abból következtetéseket vonhatunk le az ovulációs jelek megváltozásakor uralkodó párosodási rendszerre is. Eszerint a gyenge ovulációs jeleket adó háremtartó őstől származó fajok közül a 3. faj fejlesztett ki rejtett ovulációt, míg az 1. és a 2. faj megőrizte az ősi párosodási rendszert (hárem) és a gyenge ovulációs jeleket.

*

Így tehát rekonstruáltuk mind a párosodási rendszernek és az ovulációs jeladásnak azokat a típusait, amik nagy valószínűséggel jellemezték a távoli múltban élt főemlősöket. Végezetül vessük össze a kétféle információt, és tegyük fel a kérdést: melyik párosodási rendszer lehe­tett túlsúlyban a családfánkon a rejtett ovuláció kifejlődésekor?

Íme, az eredmény. Tekintsük át azokat az előd fajokat, melyek ovulációs jeleket adtak, és azokat, melyek elveszítették ezeket a jeleket és kifejlesztették a rejtett evolúciót. Ezekből az ősi fajokból csupán egy volt monogám. Ezzel szemben nyolc, esetleg tizenegy űzte a promiszkuitást vagy tartott háremet – egyikük az embernek a háremtartó Hiányzó Lánc­szemtől származó őse. Kikövetkeztethetjük tehát, hogy a promiszkuitás vagy a háremtartás, és nem a monogámia az a párosodási rendszer, ami a rejtett ovulációhoz vezet (lásd a 4.3 ábrát). Ezt a következtetést vetítette előre a „sok apa” elmélet, és nem felel meg az „otthon a papa” elméletnek.

Ellenben azt is megkérdezhetjük: milyenek voltak az uralkodó ovulációs jelek a családfánk azon pontjain, amikor kifejlődött a monogámia? Úgy találjuk, hogy a monogámia soha nem fejlődött ki az erős ovulációs jeleket adó fajoknál; rendszerint olyan fajoknál jelent meg, melyeknek addigra már rejtett volt az ovulációjuk, és olykor olyan fajoknál, melyek gyenge ovulációs jeleket adtak (lásd a 4.4 ábrát). Ez a végkövetkeztetés egybecseng az „otthon a papa” elmélettel.

Hogyan békíthetnénk össze ezt a két, látszólag ellentmondó végkövetkeztetést? Idézzük fel Sillén-Tollberg és Moller 3. lépésének eredményét, tudniillik hogy csaknem mindegyik monogám főemlősnek rejtett az ovulációja. Most láthatjuk, ennek az eredménynek két szakaszban kellett létrejönnie. Először a rejtett ovuláció jött létre egy promiszkuitást űző vagy háremtartó fajnál. Aztán a már kialakult rejtett ovulációval a fajok átváltottak a monogámiára (lásd a 4. 4 ábrát).

*

Immár nyilván az Olvasó számára is világossá vált szexualitásunk kusza története. Egy egyszerű kérdéssel megfogalmazható, látszólag egyszerű problémából indultunk ki: miért rejtjük el az ovulációnkat, és miért állunk készen a nemi életre a hónap minden egyes napján az örömszerzés végett? Hasonlóképp egyszerű válasz helyett viszont arra jutottunk, hogy a válasz sokkal összetettebb, és két lépésből áll.

párosodási rendszer	hárem	→	hárem	→	monogámia
ovulációs jelek	gyenge	→	rejtett	→	rejtett
ovulációs jelek, illetve azok hiányának célja	eredményes szex		Az apaság összekuszálása és az ivadékok megölésének megelőzése		a papa otthon tartása

4.4. ábra. A rejtett ovuláció evolúciója

Annyi máris leszűrhető, hogy a főemlősök evolúciós története során a rejtett ovuláció többször is megváltoztatta, és esetenként visszafordította a funkcióját. Olyan időpontban jelent meg, amikor az őseink még promiszkuitásban éltek vagy háremet tartottak. Ebben az időszakban a rejtett ovuláció lehetővé tette az ősi emberszabású majomasszonynak, hogy több hímnek is osztogassa szexuális kegyeit, így a hímek egyike sem esküdhetett meg rá, hogy ő az utód apja, de mindegyikük gondolhatta. Következésképpen ezek a potenciálisan gyermek­gyilkos hímek nem akarták bántani a majomasszony csemetéjét, egyesek még védel­mez­hették, és a táplálását is segíthették. Miután a majomasszony ebből a célból kifejlesztette a rejtett ovulációt, már arra is felhasználhatta, hogy felcsípjen egy jámbor barlanglakó férfit, és otthon-maradásra bírja, ezzel hozzájusson a kicsinye számára szükséges védelemhez és segítséghez – a hím ugyanis így (nagyjából) bizonyosra vehette, hogy ő a poronty apja.

Alaposabban belegondolva, nem meglepő a rejtett ovuláció céljának megváltozása. Az ilyen eltolódások mindennaposak az evolúciós biológiában. A természetes kiválasztódás ugyanis nem halad tudatosan és egyenes vonalban égy távoli, eleve kitűzött cél felé úgy, ahogy egy mérnök tudatosan megszerkeszt egy új terméket. Minthogy az evolúciónak csak a már meglévő anyagok és sajátosságok állnak a rendelkezésére, valamely jellegzetesség, ami egy bizonyos cél szolgálatára alakult ki, másik célra is alkalmazható lesz; végül módosul, és akár el is veszítheti az eredeti funkcióját. Ezért olyan gyakori az élőlények fejlődése során a hasonló alkalmazkodásoknak az ismételt feltalálása, illetve az elvesztése, eltolódása vagy akár az adott funkció megfordulása is.

A legismertebb példák közé tartoznak a gerincesek végtagjai. Az ősi halak úszásra használt uszonyai fejlődtek az őshüllők, madarak és emlősök lábává, amivel a szárazföldön futottak vagy ugráltak. Egyes ősemlősök és gyíkmadarak azt követően szárnnyá fejlesztették a mellső lábukat – ezzel repülnek a mai denevérek és madarak. A madárszárnyak és az emlőslábak azután egymástól függetlenül alakultak a pingvinek és a cetek uszonyává, ilyenformán visszatértek a halak uszonyához, ahonnan elindult a folyamat. A halak leszármazottainak legalább három csoportja egymástól függetlenül elveszítette lábait, és kígyóvá, lábatlan gyíkká és lábatlan kétéltűvé (féreggőtefélék) alakult. A szaporodási biológia bizonyos sajátosságai – a rejtett ovuláció, az erős ovulációs jelek, a monogámia, a háremtartás és a promiszkuitás – lényegében ugyanígy változtatták meg ismételten a funkciójukat, átalakultak egymásba, újra kialakultak, vagy éppen elvesztek.

Ezeknek az evolúciós eltolódásoknak a következménye adhatja szerelmi életünk gyönyö­rűségét. A nagy német író, Thomas Mann utolsó regényében, az Egy szélhámos vallomá­saiban, Felix, a főhős egy paleontológus társaságában utazik a vasúti fülkében, és útitársa a gerincesek végtagjának evolúciójának taglalásával szórakoztatja. Felix, a nők művelt és élénk képzeletű rajongója élvezettel hallgatja a következményeket: „Az ember karjainak és lábainak olyan a csontozata, mint a legősibb szárazföldi állatoké... ami a telt idomú női kart illeti, ajánlatos szem előtt tartani, hogy ez a testrész nem más, mint az ősmadár karmos lába és a hal melluszonya.”²

Most, hogy Sillén-Tullberg és Moller feltárta a rejtett ovuláció evolúcióját, Felix Krullhoz hasonlóan, mi is elábrándozhatunk az evolúció adományain. És ha legközelebb szerelmes­kedni támad kedvünk az ovulációs ciklus megtermékenyítésre teljességel alkalmatlan idő­pontjában, pusztán az öröm kedvéért, miközben a tartós monogám párkapcsolat biztonságát élvezzük, tűnődjünk el azon, hogy meghökkentő módon mindez a boldogság élettanunknak éppen azon sajátosságaiból fakad, amelyek megkülönböztetnek háremében lankadozó vagy egyik szexpartnerétől a másikig szaladgáló távoli ősünktől. Azok a szerencsétlen ősök csak az ovuláció ritka napjain részesülhettek a szerelmi élet áldásaiban, amikor sebtében teljesítették a termékenyítésre felszólító biológiai parancsot, és a gyors eredményt célzó elkeseredett szükséglet miatt megfosztattak a mi ráérős gyönyörűségünktől.