5. Fejezet
Mire jók a férfiak?
A férfi szerepének evolúciója
Tavaly figyelemre méltó levelet kaptam egy távoli város egyetemének professzorától, melyben tudományos konferenciára hívott meg. Nem ismertem a levél íróját, még azt sem tudtam kitalálni a nevéből, hogy férfi vagy nő az illető. Cseppet sem vágytam a részvétellel járó hosszú repülőútra és az egyhetes távollétre otthonról; ám megragadott a levél ígéretes és minden szempontból kifogástalan fogalmazása. Ha a konferencia megszervezése is ilyen gördülékenyen és lényegretörően sikerül, gondoltam, akkor csakis érdekfeszítő lehet. Némi habozás után végül elfogadtam a meghívást.
Utolsó kételyem is elenyészett a rendezvényen, mely minden ízében olyan izgalmasnak bizonyult, ahogy megsejtettem. Ráadásul nagy gondot fordítottak az ülésen kívüli tevékenységem elrendezésére is; lehetőséget biztosítottak vásárlásra, madárfigyelésre, régészeti lelőhelyek meglátogatására, és banketteket is tartottak. A mesteri szervezés és az virtuóz meghívólevél mögött álló professzorról kiderült, hogy nő. Ráadásként a konferencián tartott ragyogó előadásához és végtelenül rokonszenves személyiségéhez, az életemben látott leggyönyörűbb nő volt az illető.
Az egyik bevásárló-kiruccanáson, melyről háziasszonyunk gondoskodott, ajándékokat vásároltam a feleségemnek. A kalauzolásomra rendelt egyetemi hallgató nyilvánvalóan a vendéglátónknak is beszámolt ezekről a vásárlásokról, mert szóba hozta, amikor mellé telepedtem a banketten. Meghökkenésemre így szólt: „Az én férjem soha nem ajándékoz meg semmivel!” Mint mondta, ő maga korábban vásárolt ajándékokat a férfinak, de felhagyott vele, amikor rájött, hogy nem lel viszonzásra.
Később az asztal túloldalán valaki az új-guineai paradicsommadarakról folytatott helyszíni kutatásaim felől kérdezősködött. Elmeséltem, hogy a hím paradicsommadarak nem segítenek a fiókák nevelésében, hanem minél több nőstényt elcsábításának szentelik az idejüket. Ismételt meglepetésemre vendéglátónk kifakadt: „Mint minden férfi!” Hozzátette, hogy az ő férje még mindig jobb a legtöbb férfinál, mert legalább nem gáncsolja felesége szakmai törekvéseit. Estéi többségét azonban a hivatali munkatársaival tölti, ha a hétvégeken történetesen otthon van, akkor a tévét nézi, és eszébe se jut, hogy segíthetne a háztartási munkákban és a két gyermekük nevelésében. Háziasszonyunk többször is megkérte, hogy legyen a segítségére; végül feladta a kilátástalan nógatást, és felfogadott egy házvezetőnőt. Ami azt illeti, nincs semmi szokatlan ebben a történetben. Csak azért őrzi ilyen kitartóan az emlékezetem, mert ez a nő olyan gyönyörűnek, rokonszenvesnek és tehetségesnek bizonyult, hogy joggal feltétezhetnénk, az a férfi, akit kitüntetett a vonzalmával, igyekszik minél több időt a társaságában tölteni.
Ám még mindig elégedettebb volt az otthoni állapotokkal, mint a feleségek többsége. Amikor dolgozni kezdtem az új-guineai fennsíkon, gyakran felbőszültem a nőkkel szembeni durva bánásmód láttán. Azok a házaspárok, akikkel a dzsungelösvényeket járva találkoztam, rendszerint tűzifa, zöldségek és egy csecsemő terhe alatt görnyedező asszonyból és kényelmesen, egyenes derékkal bandukoló férjből álltak, és a férfiak az íjukon és a nyílvesszőiken kívül soha nem cipeltek semmit. A férfiak vadászútjai legfeljebb ürügyet jelentettek afféle kanmurira, azt a csekély zsákmányt pedig, amit ejtettek, ők maguk mindjárt el is fogyasztották a dzsungelben. A feleségeket adták-vették, és eltaszították a hozzájárulásuk nélkül.
Később azonban, amikor nekem is megszülettek gyerekeim, és magam is terelgettem a családomat a sétáinkon, arra gondoltam, hogy most már jobban megértem a családjuk mellett peckesen vonuló új-guineai férfiakat. Azon kaptam magam, hogy peckesen vonulok a gyerekeim mellett, és minden figyelmemet annak szentelem, hogy ne bukjanak orra, ne kószáljanak el, és más baleset se érje őket. A hagyományos új-gunieai férfiaknak még körültekintőbbnek kell lenniük, hiszen összehasonlíthatatlanul nagyobb veszélyek leselkednek a gyermekeikre és feleségükre. Ezek a látszólag gondtalan, a teher alatt roskadozó feleség oldalán ballagó férfiak látják el az őrök és a védelmezők szerepét; a kezüket szabadon tartják, hogy késlekedés nélkül elő tudják kapni az íjat és a nyilat, ha rajtuk ütnének egy másik törzs lesben álló harcosai. (De a férfiak vadászútjait és a feleségek adásvételét továbbra sem tudom elnézően szemlélni.)
A kérdés, hogy mire jók a férfiak, egy sor érzékeny reakciót vált ki társadalmunkban, és úgy hangozhat, mint egy ostorcsapás. A nők nehezen viselik a férfiak önfeláldozó viselkedését, ám nem mulasztják el bírálni azokat a férfiakat, akik előbbrevalónak tartják a saját érdeküket a feleségük és a gyermekeik érdekeinél. A fenti kérdés az antropológusok számára is felvet egy jelentős elméleti problémát. Ha a párjuknak és az ivadékoknak nyújtott szolgálat alapján ítéljük meg, akkor az emlősfajok többségének hímjei a spermájuk befecskendezésén kívül a világon semmire nem jók. A párosodás után elválnak a nősténytől, aki aztán egymaga viseli az utód táplálásának, védelmének és nevelésének minden terhét. Az emberhímek különböznek (rendszerint, vagy legalábbis többnyire) abban, hogy a közösülés után a párjukkal és az ivadékukkal maradnak. Az antropológusok általában feltételezik, hogy a férfiaknak az ebből a viselkedésmódból fakadó többletszerepe döntően hozzájárult fajunk ismérveinek kialakulásához. Az érvelés pedig a következőképp hangzik.
A férfiak és a nők gazdasági szerepe minden fennmaradt vadászó-gyűjtögető társadalomban eltérő (ebbe a kategóriába tartozik valamennyi emberi társadalom a földművelés tízezer évvel ezelőtti megjelenéséig). A férfiak több időt töltenek nagy testű állatok vadászatával, míg a nők növényi táplálék és kis állatok gyűjtésével foglalkoznak, és gondozzák a gyerekeket. Az antropológusok ezt a mindenütt fellelhető elkülönülést hagyományosan olyan munkamegosztásnak tekintik, mely megfelel a szorosan vett család közös érdekeinek, ilyenformán az együttműködés bevált stratégiáját képviseli. A férfiak az asszonyoknál alkalmasabban nyomon követik és elejtik a nagy testű állatokat, azon nyilvánvaló ok miatt, hogy nem cipelnek magukkal szopós gyermekeket, és hogy átlagosan izmosabbak. Az antropológusok csaknem egyöntetű nézete szerint a férfiak azért vadásznak, hogy hússal lássák el feleségüket és gyermekeiket.
Hasonló munkamegosztást a modern ipari társadalmak is ismernek: sok nő még mindig több időt szentel a gyermekgondozásnak, mint a férfiak. Bár a férfiaknak manapság már nem a vadászat a fő elfoglaltságuk, sok esetben még mindig ők hordják az élelmet a házastársuknak és a gyermekeiknek, pénzkereső állásuk révén (ahogy az amerikai nők nagy többsége is). Ilyenformán a „kenyérkereső” kifejezés mélyreható, ősi értelmet hordoz.
A vadászok által szolgáltatott húsellátást tekintik az emberhímek megkülönböztető funkciójának, melyben csak igen kevés emlőstársunkkal – a farkasokkal és az afrikai vadkutyákkal – osztozunk. Ezt a sajátosságot az emberi társadalmak másik két egyetemes sajátosságával hozzák összefüggésbe, nevezetesen azzal a ténnyel, hogy a férfi és a nő a közösülés után is együtt marad, és családot alkot, valamint hogy az embergyerekek (ellentétben a kicsi emberszabású majmokkal) az elválasztásuk után még sok éven át képtelenek önállóan megszererezni a táplálékukat.
Ebből az elméletből, ami oly nyilvánvalónak tűnik, hogy a helytállóságát magától értetődőnek szokták tekinteni, két egyértelmű következtetést lehet levonni az emberi vadászatról. Először is, ha a vadászat fő célja a vadász családjának ellátása hússal, akkor a férfiaknak olyan vadászstratégiát kell követniük, ami a legtöbb hús megszerzését eredményezi. Azaz meg kellene figyelnünk, hogy több kilogramm húst ejtenek-e naponta a férfiak, ha nagy testű állatok után járnak, mint amennyit kis állatokra vadászva vinnének haza. Meg kellene továbbá vizsgálnunk, hogy a vadász a feleségének és a gyerekeinek viszi-e a zsákmányát, vagy legalábbis nekik kedvez-e a zsákmány elosztásánál azokkal szemben, akik nem a hozzátartozói. Nos, mennyiben igaz ez a két állítás?
*
Bármilyen meghökkentő is, igen ritkán ellenőrizték az antropológia ilyen alapvető feltételezéseit. Talán nem meglepő, hogy e tekintetben az elsőség egy nőt, Kristen Hawkest, a University of Utah antropológusát illeti. Hawkes vizsgálatai főként a paraguayi északi aché indiánok élelelemhozamának mennyiségi mérésein alapultak, mely vizsgálatot Kim Hillel, A. Magdalena Hurtadóval és H. Kaplannal közösen végezte. Hawkes Nicholas Blurton Jones és James O'Connel társaságában a tanzániai hadza törzs körében is folytatott kutatásokat. Először tekintsük meg, milyen eredményre vezetett az achéknál végzett vizsgálat.
Az északi achék valaha kizárólag vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak, és továbbra is az őserdőben töltik a legtöbb idejüket, noha az 1970-es években elkezdtek letelepedni a missziós földművelő telepeken. Az általános emberi mintának megfelelően, az aché férfiak a nagy testű állatok – a pekari és a szarvas – vadászatával foglalkoznak, és nagy mennyiségű mézet gyűjtenek méhodvakból. A nők apróra törik a maniókacserjéből nyert, keményítőt tartalmazó rostanyagot, gyümölcsöket és rovarlárvákat gyűjtenek, és gondozzák a gyerekeket. Az aché férfi zsákmányának mennyisége napról napra változik: ha sikerül leterítenie egy pekarit, vagy talál egy vadméh- fészket, abból sok ember számára jut élelem, ám a vadászattal töltött napok egynegyedén egyáltalán nem ejt semmit. Ezzel szemben a nők nyeresége kiszámítható, és alig változik, mert hogy mennyi maniókaliszthez (tápiókához) jutnak, az leginkább csak attól függ, hogy mennyi időt szánnak a megtörésére. A nő mindig számíthat rá, hogy elegendő mennyiséget szerez magának és a gyermekeinek, akkora nyeresége azonban soha nem lesz, hogy másokat is tápláljon.
Hawkes és a kollégái tanulmányának első meglepő eredménye a férfiak és a nők stratégiájával elért hozam közötti különbségre vonatkozott. A csúcshozam természetesen sokkal magasabbnak bizonyult a férfiak esetében, mint a nőknél, minthogy egy-egy férfi napi zsákmánya elérhette a 40.000 kalóriát, ha szerencsésen leterített egy pekarit. Ám a nők egy főre jutó átlagos napi hozama (10.356 kalória) sokkal magasabb volt, mint a férfiaké (napi 4.663 kalória). A látszólagos ellentmondásnak az az oka, hogy a dicsőséges napokat, amelyeken a férfi leterít egy pekarit, számbelileg felülmúlják azok a szégyenteljes napok, amikor üres kézzel tér haza.
Hosszú távon tehát az aché férfiak jobban járnának, ha maguk is a maniókatörés földhözragadt „női munkáját” végeznék, ahelyett hogy a vadászat izgalmának szentelnék magukat. Minthogy a férfiak erősebbek a nőknél, ha így döntenének, naponta több kalóriát tartalmazó rostot törhetnének meg. Miután a magasabb, de teljességgel kiszámíthatatlan nyereség után törik magukat, az aché férfiak arra a szerencsejátékosra emlékeztetnek, aki a főnyereményre pályázik: hosszú távon a szerencsejátékos jobban járna, ha bankba tenné a pénzét, és begyűjtené az unalmasan kiszámítható kamatot.
A másik meglepetés az volt, hogy a sikeres aché vadászok nem elsősorban a feleségüknek és a gyerekeiknek viszik haza a húst, hanem nagylelkűen szétosztogatják. Ugyanez érvényes a férfiak által talált mézre is. Az általános osztogatás eredményeként minden élelem háromnegyedét, amit egy aché elfogyaszt, a szorosan vett családon kívül álló személy szerezte.
Nem nehéz rájönni, miért nem vadászik az aché nő nagyvadakra: nem töltheti az időt távol gyermekeitől, és nem engedheti meg magának a kockázatot, hogy akár egyetlen napon is ne ejtsen zsákmányt, mert azzal a szoptatást és a terhességét is veszélyeztetné. De miért húzódoznak a férfiak a maniókatöréstől, miért érik be inkább a vadászat alacsonyabb átlaghozamával, és miért nem viszik haza a zsákmányt a feleségének és a gyerekeknek, ahogy azt az antropológusok hagyományosan elfogadott felfogása megkövetelné?
Ez az ellentmondás világosan mutatja, hogy mégsem a felesége és a gyerekei érdekei indítják az aché férfit nagyvad-vadászatra. Mikor Kristen Hawkes felvázolta nekem ezeket a paradoxonokat, elfogott a balsejtelem, hogy a tényleges magyarázat kevésbé fennkölt, mint a hím „kenyérkereső” misztikája. Úgy éreztem, meg kell védenem férfitársaimat, és olyan magyarázatot találnom, ami visszaállíthatná hitemet a hím stratégia gáncstalanságában.
Először azt kifogásoltam, hogy Kristen Hawkes kalóriában mérte a vadászzsákmányt. A valóságban bármely táplálkozásban némileg járatos tudatos Olvasó tudja, hogy nem minden kalória azonos értékű. A nagyvad-vadászat célja talán a fehérjeszükséglet kielégítése, ami sokkal értékesebb a tápióka szerény szénhidrátjánál. Az aché férfiak becsben tartott zsákmányai között nemcsak a fehérjegazdag hús szerepel, hanem a méz is, melynek a szénhidrátja minden molekulájában éppen olyan szegényes, mint a maniókából nyert keményítőé. Míg a kalahári kung szan (tévesen „busman”) férfiak nagyvadak után járnak, a kung szan nők összegyűjtik és elkészítik a monogongo-mogyorót, ezt a kitűnő fehérjeforrást. Míg a új-guineai alföld vadászó- gyűjtögető férfiai rendszerint hiábavaló kengurukeresésre vesztegetik napjaikat, addig a feleségek és a gyerekek előreláthatólag elegendő mennyiségű fehérjét gyűjtenek halak, patkányok, lárvák és pókok formájában. Akkor viszont miért nem követik asszonyaik példáját a kung szan és az új- guineai férfiak?
Aztán azon kezdtem tűnődi, nem valamiféle rendellenesség-e az aché férfiak kirívóan eredménytelen vadászata a mai vadászó-gyűjtögető népek körében. Az inuit (eszkimó) és a sarkvidéki indián férfiak vadászképességei kétségkívül nélkülözhetetlenek, különösen télen, amikor nagyvadakon kívül nem is igen akad vadászható állat. Az achékkal ellentétben, a tanzániai hadza férfiak magasabb eredményátlagot érnek el nagyvadak vadászatával, mint a kis állatokéval. Ám az új-guineai férfiak, akárcsak az achék, ragaszkodnak a vadászathoz, habár roppant alacsony a hatékonyságuk. És a hadza vadászok is ragaszkodnak hozzá, a mérhetetlen kockázat ellenére – ugyanis átlagosan huszonkilenc vadászattal töltött napból huszonnyolcon egyáltalán nem ejtenek zsákmányt. Egy hadza család igencsak sokat koplalna, ha arra kellene várnia, hogy a családfő megnyerje a szerencsejátékát, és leterítsen végre egy zsiráfot. Ráadásul a hadza vagy az aché vadász a zsákmányolt húst nem tartja fenn a családjának, az a kérdés tehát, hogy a nagyvad-vadászat hozama magasabb vagy alacsonyabb-e, mint az alternatív stratégiáké, a család szempontjából merőben akadémikus elmélkedés. A nagyvad-vadászat mindenesetre nem a leghasznosabb módja a család élelmezésének.
Még mindig férfitársaim felmentésén tűnődve így elmélkedtem: a hús és méz osztogatásának lehet-e az a célja, hogy a kölcsönös önzetlenség eszközével kompenzálja a zsákmányban mutatkozó egyenetlenségeket? Azaz számíthatok rá, hogy csak minden huszonkilencedik napon ejtek el egy zsiráfot, és ugyanekkora a vadásztársaim esélye is; de mindannyian különböző irányokba indulunk el, és valószínűsíthetően mindegyikünk egy másik napon ejti el a maga zsiráfját. Ha a sikeres vadászok megegyeznek abban, hogy megosztják egymással és egymás családjával a húst, mindannyian gyakran töltik meg a hasukat. Ennek a logikának a szellemében a vadászok a legjobb vadászokkal osztanák meg a fogásukat, akiktől más napokon a legbiztosabban számíthatnak viszonzásra.
Valójában azonban a sikeres aché és hadza vadászok a környéken mindenkivel megosztják a zsákmányukat, akár jó, akár kilátástalanul ügyetlen vadász az illető. Ebből adódik a kérdés, hogy egyáltalán miért foglalkozik az aché és a hadza férfi vadászattal, hiszen akkor is kikövetelheti a részét, ha ő maga soha nem ejt semmit. És másfelől, miért kellene vadásznia, amikor úgyis szétosztogatja minden zsákmányát? Miért nem gyűjti inkább a mogyorót és a patkányokat, amit hazavihetne a családjának, és senkivel sem kellene megosztania? Kell lennie valamilyen közönséges, hogy úgy mondjam, alantas indítéknak a vadászatra, amit szem elől tévesztettem abban az igyekezetben, hogy valamilyen dicséretes okot találjak.
Másik lehetséges védhető álláspontként arra gondoltam, hogy a hús szétosztása segít a vadász egész törzsén, mely nyilvánvalóan csakis közösen virágzik vagy éppen pusztul el. Nem elég tekintettel lennünk a saját családunk boldogulására, ha a törzs többi tagja éhezik, és nem képes elhárítani az ellenséges törzsek támadását. Ez a lehetséges motívum azonban visszavezet az eredeti ellentmondáshoz: hogy az egész aché törzs a lehető legtöbb táplálékhoz jusson, annak az a legbiztosabb útja, ha mindenki lealacsonyodik a jó öreg, megbízható maniókatöréshez, valamint a gyümölcsök, rovarok és lárvák gyűjtéséhez. Akkor a férfiaknak nem kellene vesztegetniük idejüket egy-egy nagyon is esetleges pekarira.
Egy végső nekifutásban, hogy családi értékeket fedezzek fel a férfiak vadásztevékenységében, eltöprengtem, milyen jelentősége lehet a vadászatnak a férfiak oltalmazói szerepkörének fényében. Sok territoriális állatfaj hímjei – mint az énekesmadarak, az oroszlánok és a csimpánzok – rengeteg időt töltenek a területük bejárásával. Az ilyen őrjáratok többféle célt is szolgálnak: észlelni és elűzni a szomszédos territóriumokból behatoló rivális hímeket; megfigyelni, vajon alkalmas-e a helyzet a szomszédos territóriumokon a behatolásra; észlelni a ragadozókat, amelyek a hím párját és utódait fenyegethetik; és figyelemmel kísérni a táplálék és más erőforrások időszakos változásait. Ugyanakkor, akárcsak a zsákmány után járó emberi vadászok, ők is ügyelnek az egész populációt érintő potenciális veszélyekre és lehetőségekre. Ráadásul a vadászat alkalmat kínál a harci képzettség csiszolására, amit a férfiak a törzsük védelmében hasznosíthattak az ellenséggel szemben.
A vadászatnak kétségkívül igen lényeges ez a szerepe. De elkerülhetetlenül felveti a kérdést, milyen közelebbről meghatározható veszélyeket igyekszik észlelni a vadász, és kinek az érdekeit igyekeznek így elősegíteni. Míg az oroszlánok és más nagy húsevők a világ bizonyos részein veszélyt jelentenek az emberre, a hagyományos vadászó-gyűjtögető emberi társadalmakra a legnagyobb veszélyt vitathatatlanul a rivális törzsek vadászai jelentették. Az ilyen társadalmak férfiai időszakos háborúkba keveredtek, melynek a célja a másik törzs férfi tagjainak a megölése volt. A legyőzött rivális törzs foglyul ejtett asszonyait és gyerekeit vagy megölték, vagy feleségként és rabszolgaként birtokba vették. A legrosszabb esetben tehát a járőröző vadászokat úgy tekinthetjük, mint akik a saját genetikai érdekeiket igyekeznek érvényesíteni a rivális férfi csoportok rovására. A legjobb esetben feleségük és gyermekeik oltalmazóinak tüntethetjük fel őket, de leginkább a más férfiak formájában jelentkező veszély ellen. Még ez utóbbi esetben is nagyjából egyensúlyban állna a kár és a haszon, amit járőröző tevékenységükkel a felnőtt férfiak hoznak a közösségük számára.
*
Ilyenformán csúfosan összeomlott valamennyi nekirugaszkodásom, hogy az aché nagyvad-vadászatot a férfiak ésszerű és áldozatkész hozzájárulásának állítsam be a feleségük és a gyermekeik jólétéhez. Kristen Hawkes aztán emlékeztetett néhány fájdalmas igazságra azzal kapcsolatban, hogy egy aché férfi miként juttatja magát (a feleségével és a gyermekeivel szemben) különféle előnyökhöz a zsákmánya révén, azon kívül, hogy jóllakik.
Kezdjük azzal, hogy az achék körében, akárcsak más népeknél, nem ismeretlen a házasságon kívüli szex. Aché asszonyok tucatjai, akiket megkértek, hogy nevezzék meg a gyerekek közül 66-nak a potenciális apját (azaz a szexpartnereiket a fogamzás időpontja körül), gyermekenként átlagosan 2,1 férfit neveztek meg. Egy 28 aché férfiból álló mintából a nők gyakrabban neveztek meg a szeretőikként jó vadászokat, mint olyanokat, akiket csapnivaló vadásznak tartanak, és a jó vadászokat nevezték meg a gyerekek többségének apjaként.
A házasságtörés biológiai jelentőségének megértéséhez idézzük fel a szaporodási biológiának a 2. fejezetben tárgyalt tényeit, melyek bemutatták az alapvető aszimmetriát a férfi és a nő érdekei között. Több szexpartner semmivel nem járul hozzá a nő reproduktív eredményességéhez; ha egyszer a nőt megtermékenyítette az egyik férfi, egy másik férfival folytatott szerelmeskedés nem eredményez újabb csecsemőt, legalábbis kilenc hónapon át, és valószínűleg még néhány évig vadászó-gyűjtögető életforma szoptatás menstruációkimaradása idején. Ám a házasságtörés néhány percében egy egyébként hűséges férfi megduplázhatja utódai számát!
Most vessük össze a két eltérő vadászstratégiát követő férfiak szaporodási eredményességét, Hawkes meghatározásával élve, az „ellátó” és a „hetvenkedő” stratégiát folytatókét. Az ellátó vadász kifejezetten a táplálékért vadászik, mérsékelten magas hozammal, és nagyjából a manióka őrlésének és a patkányok gyűjtésének kiszámíthatóságával. A hetvenkedő nagy testű állatokra vadászik; a haszontalanul eltöltött napok sorában csak esetenként üti meg a főnyereményt, következésképp alacsonyabb az átlagos hozama. Átlagosan az ellátó típusú vadász viszi haza a legtöbb élelmet a feleségének és a gyerekeinek, bár soha nem jut annyi felesleghez, amennyiből másokat is élelmezhetne. A hetvenkedő átlagosan kevesebb élelmet visz haza a családjának, alkalmanként viszont rengeteg húst tud megosztani másokkal.
Nyilvánvaló, hogy ha a nő a genetikai érdekeit a gyerekek számával méri, akiket az önállóságukig tud nevelni (ami nem csekély mértékben attól függ, hogy mennyi élelmet tud nyújtani számukra), akkor jár a legjobban, ha az ellátó vadászhoz megy feleségül. Ugyanakkor az érdekeit szolgálja az is, hogy legyenek hetvenkedő szomszédai, akiktől alkalmi házasságtörő szexért cserébe kiegészítő húsellátásra tesz szert magának és a csemetéinek. Az esetenkénti dúskálás jóvoltából a hetvenkedő a törzs egészének körében is népszerű.
Ami az illeti, hogy egy férfi hogyan tudja a legjobban érvényesíteni a genetikai érdekeit, a hetvenkedő ugyanúgy élvez előnyöket, mint ahogy hátrányokat is elszenved. Az egyik előnyt a soron kívüli utódok jelentik, akiket házasságtörő kalandjai során nemz. A hetvenkedő a házasságtörésen kívül is nyer bizonyos előnyöket, nevezetesen a törzs megbecsülését. A húsajándékai a többiek miatt szívesen fogadják, ha a szomszédságukba költözik, és jutalomképpen feleségül adhatják hozzá a lányukat. A fenti okokból következően a törzs a hetvenkedő gyermekeit is valószínűleg kitüntetett bánásmódban részesíti. A hetvenkedőt érintő hátrányok közé tartozik, hogy átlagosan kevesebb élelmet visz haza a feleségének és a gyerekeinek, ami azzal jár, hogy a törvényes utódai közül kevesebb éri meg a felnőtt kort. Miközben ő maga házasságon kívüli kalandokba keveredik, a feleségének is alkalma nyílik a csapodárságra, következésképpen a gyermekei alacsonyabb százaléka ténylegesen az övé. Jobban jár-e a hetvenkedő, hogy feladja az ellátó típusú vadász bizonyosságát kevesebb gyermek apaságában, sok gyerek apaságának a lehetőségéért?
A válasz számos tényezőtől függ; hogy hány törvényes gyereket tud felnevelni az ellátó felesége, a törvénytelen gyermekek arányától az ellátó feleségének gyermekei között, és hogy kiemelt helyzetük milyen mértékben növeli a hetvenkedő gyermekeinek életben maradási esélyeit. Ezeknek az adatoknak az értéke a helyi ökológia függvényében törzsenként eltérő. Amikor Hawkes megbecsülte a felsorolt értékeket az achék esetében, arra az eredményre jutott, hogy az adott feltételek között több életben maradt gyermek viszi tovább a hetvenkedő génjeit, mint az ellátó típusú vadászét. És itt keresendő a nagyvadak vadászatának valódi indítéka, nem pedig a feleség és a gyerekek kenyerének megkeresésében. Az aché férfiak bizony sokkal inkább a maguk, mint a családjuk hasznáért szorgoskodnak.
Szó sincs tehát arról, hogy a vadászó férfiak és a gyűjtögető nők munkamegosztása szolgálja a legelőnyösebben a szorosan vett család mint egység érdekeit, és a munkaerőnek ez az ésszerű szelektálása a populáció egészének hasznára és üdvére válik. A vadászó-gyűjtögető életmód valójában az érdekek klasszikus összeütközését jeleníti meg. Ahogy a 2. fejezetben kifejtettem, ami a legmegfelelőbb a férfi genetikai érdekeinek, az nem szükségszerűen felel meg a nőének, és viszont. A házastársaknak bizonyos szinten közösek az érdekeik, eredendően azonban mégis eltérőek. A nő akkor jár a legjobban, ha egy ellátó típusú férfihoz megy feleségül, de a férfi korántsem akkor jár a legjobban, ha ő maga az ellátó.
Az utóbbi évtizedek biológiai tanulmányai az érdekek számos ilyen összeütközését mutatták be az állatok és az emberek esetében – nemcsak a férj és a feleség (vagy állatpárok tagjai), hanem a szülők és a gyermekek, a terhes nő és magzata, és a testvérek közötti érdekellentéteket. A szülők megosztják génjeiket az utódaikkal, a testvérek pedig egymással osztoznak a géneken. A testvérek ugyanakkor potenciálisan egymás legközelebbi vetélytársai, és potenciálisan a szülők és az utódok is versengenek. Nem egy, állatokról készített tanulmány kimutatta, hogy az energiaelvonás és a kockázat miatt az utódok nevelése csökkenti a szülő életkilátásait. A szülőnek az utód képviseli a lehetőségeit a génjei továbbvitelére, a szülőnek azonban lehetnek más ilyen lehetőségei is. A szülő érdekeit jobban szolgálhatja, ha magára hagyja az egyik ivadékát, és erőforrásait egy másik utódnak szenteli, míg az utód érdekeit az szolgálja a legjobban, ha életben marad a szülei rovására. Akárcsak az emberi világban, az ilyen konfliktusok az állatvilágban sem ritkán vezetnek gyermek-, szülő- és testvérgyilkossághoz. Bár a biológusok genetikán és a terület behatárolt eltartó képességén alapuló elméleti számításokkal magyarázzák a konfliktusokat, tapasztalatból mindannyian ismerjük ezeket, mindenféle számítgatás nélkül is. A vér vagy házasság kötelékével összefűzött emberek közötti érdekütközések vezetnek az élet legáltalánosabb, egyúttal legmegrázóbb tragédiáihoz.
*
Milyen általános érvényt tulajdoníthatunk ezeknek a következtetéseknek? Hawkes és a kollégái csak két vadászó-gyűjtögető közösséget tanulmányoztak, az achékat és a hadzákat. A következtetések még más vadászó-gyűjtögető népek körében folytatott vizsgálatok megerősítésére várnak. Valószínűleg adódnak eltérések törzsenként, akár még egyénenként is. A saját új-guineai tapasztalatom alapján az a meggyőződésem, hogy az ottani törzsekre még szembetűnőbben érvényesek Hawkes következtetései. Új-Guineában kevés nagy testű állat él, a vadászhozam alacsony, és a vadászat gyakran végződik eredménytelenül. A zsákmány javát a férfiak még a dzsungelben elfogyasztják, és ha véletlenül nagy testű állatot ejtenek, a húsát otthon szétosztják boldog-boldogtalannak. Az új-guineai vadászat ésszerűségét nehéz gazdasági szempontból védelmezni, de társadalmi státus tekintetében nyilván kifizetődik a sikeres vadászoknak.
És milyen jelentősége lehet Hawkes következtetéseinek a mi társadalmunkra nézve? Az Olvasó talán jogosan bosszankodik, mert már várta, mikor hozakodom elő ezzel a kérdéssel, és most arra számít, hogy levonom a tanulságot, miszerint az amerikai férfiak nem sokat érnek. Természetesen nem erre az eredményre jutottam. Elismerem, hogy sok (a legtöbb? messze a legtöbb?) amerikai férfi odaadó férj, odaadóan dolgozik, hogy növelje valamelyest a jövedelmét, mely jövedelmet a felesége és a gyermekei jólétére áldoz, áldozatkészen neveli ez utóbbiakat, továbbá soha eszébe sem jut félrelépni.
Sajnos mégis az a helyzet, hogy az achék körében végzett vizsgálat tényei, legalábbis egyes férfiakra, a mi társadalmunkban is érvényesek. Egyes amerikai férfiak elhagyják a feleségüket és a gyermekeiket. Botrányosan magas azoknak az elvált férfiaknak az aránya, akik megtagadják a törvény által rájuk rótt gyermektartást, olyan magas, hogy már a kormányzatunknak is lépnie kell az ügyben. Az egyedülálló szülők száma az Egyesült Államokban meghaladja az együtt élő szülőkét, és a legtöbb egyedülálló szülő nő.
Azon férfiak körében, akik házasok maradnak, mindannyian ismerünk egyeseket, akik többet törődnek magukkal, mint a feleségükkel és a gyermekeikkel, és akik mértéktelenül sok időt, pénzt és energiát áldoznak az udvarlásra (nem a saját feleségének), továbbá a hím mivoltukat igazoló státusszimbólumokra és -tevékenységekre. Az ilyen hímeket tökéletesen leköti a gépkocsi, a sport és az alkoholfogyasztás. Ha keresnek is kenyeret, annak javát ők maguk eszik meg. Nem készültek ugyan kimutatások arról, hogy az amerikai férfiak hány százaléka tartozik inkább a hetvenkedő, mint az ellátó típushoz, de a hetvenkedők aránya cseppet sem tűnik elhanyagolhatónak.
Még a többé-kevésbé zökkenőmentesen működő házasságok körében végzett vizsgálatok is azt mutatják, hogy az amerikai dolgozó nők átlagosan kétszer annyi órát fordítanak a kötelezettségeikre (azaz a munkájukra, a gyerekekre és a háztartásra), mint a férjük, a nők mégis átlagosan kevesebb fizetést kapnak ugyanazért a munkáért. Amikor az amerikai férjeket megkérdezték, hogy szerintük hány órát szentelnek ők, illetve a feleségük a gyerekeknek és a háztartásnak, a férfiak hajlamosak voltak túlbecsülni a saját idejüket és alábecsülni a feleségükét. Az a benyomásom, hogy a férfiak részvétele a gyermeknevelésben és a háztartási munkákban átlagosan még ennél is alacsonyabb egyes más ipari társadalmakban, például Ausztráliában, Japánban, Koreában, Németországban, Franciaországban és Lengyelországban, hogy csak azt a néhányat említsem, ahol történetesen én is megfordultam. És ez az oka, amiért az eredetileg felvetett kérdés, hogy mire jók a férfiak, nemcsak az antropológusok szakberkeiben, hanem a társadalmunkban sem kerülhető meg.
Dostları ilə paylaş: |